Húsvirág

Prológus

Évezredekkel ezelőtt, Uruk városában történt:

A monumentális, gránitból épült palota falai égő vörösbe öltöztek, ahogy a hajnal éhesen felkúszott az égen, egy új nap eljövetelét hozva el Urukba. Az őrségváltás vontatottan, sápadt álmossággal haladt előre, ahogy közelgett a mai nap legelső hangja: s az ég csöndjét rögtön kettéhasította egy éhes üvöltés.

Valaki hatalmas, elnyújtott léptekkel haladt előre, kozmosz-fekete köpenye zaklatottan hullámzott utána, csuklyából kilátszó, fémes arcán komor elhatározás sötétlett, mint téli alkonyatkor a megnyúlt, fagy marta árnyékok éjszakon. Még senki sem volt a helyén, így akadályok nélkül átjutott a hegyi kristály berakású kapun, csak hogy rögtön az első sarkon befordulva egy lassan, mégis fegyelmezetten haladó fegyveres párosba botoljon.

Idő sem volt a felszólalásra, a magányos idegen felemelte kezét, s az őrökön sebek nyíltak a húsban, groteszk virágként előöntve a zsigert és vért a fényes, csiszolt kőre. S így ment ez, járőröző csapatoktól kezdve a közönséges felszolgálókig, mígnem a lélegzetelállító épület önmagába gyulladt, s a lángok hamuvá égettek mindent, mit csak értek, önmagukba harapó, sziszegő és sikoltó kígyókká alakultak a vak szemek számára, ami elpusztította a halottakat, kárpitot és köveket zúzott porrá percek alatt.

Az idegen probléma nélkül kelt át pocsolyává olvadt hullákon, s pokoli forróságú tűzön, hogy belépjen egy eddig sértetlen csarnokba, melynek erkélye a rémülten ordító városra nézett, s ott állt egy fiatal asszony, arany páncélban, háta mögött az aranyló mennyekkel. Vörös szemei tébolyult örömmel mérték végig a belépőt, ajkai kegyetlen mosolyra görbültek.

–Csalódtam benned, drága Thanos!— szólt teátrálisan, s hátradobta arca körül örvénylő, napfényszín tincseit.– Már azt hittem ide se érsz, te esküszegő korcs. Kiszórakoztad már magad, vagy szeretnél velem is megküzdeni?— ajkairól, mint az égő kátrány, gördültek le a szavak, hogy mérgezett tőrt mártson bele a magas, embertelen felépítésű férfiba. És ezzel egyidejűleg önmagába is.

–Hallgass, te babiloni szajha!— csattan a férfi borult elmével. S az ifjú nő fülsértően felkacagott, arany fülbevalói himbálóztak arca mellett.

–Ez itt az én birodalmam, Galaxisok Leégetője. Neked nincs hatalmad felettem! Nem tudsz egy csettintéssel a földbe tiporni, mint a kutyát szokás!— üvöltötte torka szakadtából, majd kezével egy félreérthetetlen mozdulatot tett, s ezzel egyidejűleg a mennyek függőlegesen fodrozódó hártyájából számtalan, nemesebbnél nemesebb fegyver tört elő. A nő feltartott tenyerében egy absztrakt kulcs tűnt elő, s a felszabaduló vérvörös energia —cél nélküli életek a múltban, s a jövőtlenben— hátrébb lökték Thanost, hogy a kulcson a kopja szerű, fekete-karmazsin vonalakkal mintázott Ea-t testesítsék meg.

–Hazug féreg!— harcias üvöltést hallatva, az Idegen előre lendült, öles léptekkel törve utat magának a láthatatlan mágiában.

Csupasz penge lendült.

–Enuma Elish!— sikoltotta Gilgamesh.

S ez volt az utolsó szava. Ebben az életben elpusztult, ettől az időtől kezdve hazug legendává vált, ahogy az ezüst méregtől csöpögő acél keresztül vágott a vérten, s testen, hogy vértől mocskossá váljon az isteni leszármazású test, toroktól csípőig. Az elszabadult csapás, mely a mennyek kulcsa megzavart suhintása volt, lebontotta a fél csarnokot, semmivé foszlatva ezzel a védőrúnákat.

Thanos, a galaxisból jött férfi megállt a halódó, levegőtlen nő fölött, ajkain gúnymosoly terült el.

–Tudod, akár hasznos is lehettél volna, Gilgamesh. Ha eldobtad volna származásod, s gyenge nemed... Talán férfiként, a társamként tovább élhettél volna— szemei becsmérlően végigmérték Gilgamesh-t.