Vérkirálynő

Első fejezet

Megigazítottam magamon a "szexi" krampuszruhámat és belenéztem a tükörbe. Valójában egyáltalán nem szexi, hanem kurvás, de az igazgató szava mindig döntő jellegű.
A tükörben egy felemás szemű, világosbarna hajú krampuszkurvába öltözött lányt látok. Hát nem szuper? Ja, nem csak skizo vagyok, de még a szemeim sem képesek egyszínűek lenni. Az egyik aranybarna a másik meg tengerkék, amikor vérkirálynő leszek (így szoktam hívni a másik énemet), akkor viszont vérpirossá változik mind a kettő. Hihetetlen, hogy még az egyszínű szem is neki jutott.
Ahogy mondani szokták a karma... Vagy legalábbis barátnőm mindig ezt mondja mindenre, ha valami történik.
- Sky, jössz már?
Felkaptam a fejem és egy szőke bombázót láttam magam előtt, a "legjobb barátnőmet" Chanel Diller, akinek az alakján még ez a ruha sem látszott ilyen sarkon állónak, hanem tökéletesen illett az idomaira és még a hossza is elég hosszú volt. Biztos, hogy ugyanazt a ruhát kaptuk? Elmosolyodtam és már pattantam is fel.
- Ki nem hagynám. - forgattam a szemem.
A szobánkból kiérve indultunk volna le a lépcsőn, amikor éles fájdalomra lettem figyelmes a hasam táján. Mintha éppen beletetoválnának a bőrömbe vagy beleégetnék a vonalakat.
Ne, ne! Csak most ne! Bár azonnal tudtam, hogy végem van. Gyorsan befutottam a fürdőbe, ami éppen útba esett és magamra zártam az ajtót. Azonnal meghallottam, hogy Chanel utánam rohant bár én gyorsabb voltam nála, ezért dörömbölni tudott már csak az ajtón.
- Sky! Mi történt? – kérdezte aggódva, de nem telt bele sok idő és az aggódása átváltott dühé. – Skyline Evans most már elegem van ebből! Havonta eljátszod ezt többször is és soha nem mehetek veled, hogy tudjam jól vagy-e! Nem teheted meg ezt velem Sky! – dörömbölt tovább az ajtón – Hallod? – kiáltotta.
Én meg megpróbáltam eközben normálisan lélegezni, bár felesleges úgy is tudom, hogy semmit nem használ és nem tart olyan sokáig a fájdalom.
Felhúztam a ruhám szegélyét a hasamig, mit sem törődve azzal, hogy így felfedtem a bikini zónámat, de mivel egyedül vagyok, és nem tudják rám törni az ajtót Chanel legnagyobb bánatára.
Azonnal megláttam a fekete kusza vonalakat, ahogy egy nevet alkotnak. Szerencsém van, mert most nem három neves egyén lett rám „varrva".
Jackson Hale
Ilyenek a nevek, amik hónapról hónapra megjelennek a testemen, ami megpecsételi ezeknek az embereknek az életét. Ugyanis, ha megjelenik bárhol a testemen, akkor ez azt jelenti, hogy a másik énem is bekapcsol és egy éjszaka folyamán megöli az illetőt. Nem vagyok rá büszke és fogalmam sincs, hogy mitől alakult ki ez nálam. Amikor betöltöttem a tizenharmadik életévemet, úgy megszületett vele a Vérkirálynő is. Eleinte nem is tudtam, hogy ilyenkor én ébren vagyok, mindig azt hittem álmodom, de aztán kénytelen voltam elhinni, hogy nem az és főleg, hogy én tettem ezt az emberekkel. Miután elkezdtek eltűnni az emberek a városunkból vagy éppen az iskolából, éles fájdalom árán, a bőrömön megjelent a neve. Mintha valami fejvadász lennék, vagy én már nem tudom. Én ezt skizofréniának fogom fel. Mert ha úgy nézzük, akkor nem én csinálom, hanem olyan mintha egy másik ember kölcsönvenné egy két órára a testemet. Bár orvos még nem igazolta, és hülye is lennék elmenni ezzel dokihoz, még a végén betesznek egy sárgaházba, vagy még rosszabb és elhiszik a mesémet, akkor bedugnak a börtönbe. Bár, mindig pontos és sosem kapják el őt (vagyis igazából engem), azért nem szeretném, ha sikerülne. Híre is kering a városban egy nőről, aki ártatlanokat öl. Csakhogy egyik áldozata sem volt ártatlan. Mindegyik vagy ölt már, vagy megerőszakolt valakit, de még olyan is volt, aki folyamatosan verte a feleségét. Ezzel nyugtatom magam, hogy nem egy gyilkos bőrében élek, hanem valamiféle igazságosztó szerepében inkább.
Ugyanis ez nálunk olyan, hogy, amikor a Vérkirálynő bekapcsol, én már nem tudom irányítani a testemet. Mindent látok és hallok is, ami vele történik, sőt még a gondolatait is hallom, de nem tudok semmit tenni ellene. Érdekes életet élünk mi együtt.
A szüleim, amint meglátták a szemeimet, azonnal eldobtak maguktól és még a kórházba is ott hagytak. A nővérek vittek el egy árvaházba, hogy ne haljak meg ott helyben. Bár őszintén szólva én is eldobtam volna saját magamat... Lehet, hogy tudták, hogy ha ilyen szemekkel születsz, akkor ez az átok is rám szállt vagy nem tudom...
Utána örökbe fogadott egy aranyos idős házaspár, akik miután én elég idős lettem elküldtek egy bentlakásos iskolába, ahol most jelenleg is vagyok a St. Mark's –ban. Szerencsére nem éppen egy katolikus leányiskola, hanem járnak ide bőven fiúk is.
Igen elhiszem, ha már nem vagytok jó véleménnyel rólam.
És azt is megértem, ha most elég zagyva, amit itt összehordtam, de idővel le fog minden tisztulni.