A sötétség átka

13

Mitől lett ilyen rohadt sötét? - ez volt az első gondolatom. Egy pillanattal előbb még minden vakítóan fehér volt. Hol a francba vagyok? Ki akarom nyitni a szemem, de az legnagyobb csodálkozásomra, nem engedelmeskedik. Második és harmadik próbálkozásra sem, akar összejönni. Rendben, ha nem hát nem- önt el a halálos nyugalom. Halálos? Mi van ha meghaltam? - Jó, ezt a kérdést talán még sosem tették fel ilyen hülyén. De tényleg meghaltam volna? Igaz olyankor fényt emlegetnek, meg alagutat, de hát ki tudja? Lehet, hogy ez már egy utángyártott kínai verzió. Aztán már hangok is szűrődtek be valahonnan. Lépések zaja és ajtócsapódás. Majd valami furcsa csörömpölés, aztán megint lépések. Egyre közeledő lépések. Na jó, most már elég, gondoltam magamban és résnyire nyitottam a szemem. Ezúttal sikerült is. A következő pillanatban azonban megint be kellett csuknom, ugyanis, már másodszor is nyakon lettem küldve fénnyel, sok fénnyel, vagy akár azt is mondhatnám túl sok fénnyel. Na jó, ideje abbahagyni ennek a ragozását.

A léptek viszont egyre közelebbről hallatszottak és kezdtek baromira ijesztőek lenni. Hirtelen eszembe jutott az összes hasonló filmjelenet. Kellett nekem annyi filmet nézni? Hát nem, kellett a fenének. Már lassan a kísérőzenét is hallom. Tudjátok azt a hátborzongató hegedülést, meg az összes társát. Na jó. Ki kell nyitnom a szemem. Muszáj. Kár, hogy ezt ő nem képes felfogni. A lépések végül abbamaradnak. Valahol nagyon közel hozzám, vagy legalábbis sokkal közelebb mint azt szeretném. Vészjósló csend telepedett ránk, majd az a valaki futólépésben távozott mellőlem és közben kiabált valamit, de egy szót sem értettem belőle. Az élmény, már ha nevezhetem így, mindenesetre elősegítette, hogy végre valahára kinyithassam a szemem, bár a kép még így is elég homályos volt. Megvártam míg úgy ahogy kitisztul a látásom és felültem. Lucáék házának balkonján feküdtem. A kék trutymónak nyoma sem volt, mintha ott sem lett volna.

- Mi a fene! - motyogtam, majd megpróbáltam felállni, de megint elkezdett fenemód pörögni a világ, úgyhogy inkább csak nekidőltem a korlátnak, erőt gyűjteni. Aztán újra meghallottam azokat a bizonyos lépteket bár már nem tűntek olyan ilyesztőnek.

- Úristenit! - jelent meg az ajtóban Saci. Furcsán ijedtnek tűnt, bár valószínűleg elég meglepő lehettem. - Hogy kerülsz te ide? - Na itt még az én szemeim kerekedtek el. Milyen hülye kérdés ez?
- Te hívtál. -mondtam határozottan.
- Hogy kicsoda? Én? Mikor?
- Hogyhogy mikor? A suliban amikor...- kezdtem volna.
- Jól vagy? - szakított félbe. - Fura dolgokat mondasz. - a vicc csak az, hogy őszintének tűnt...
- Rendben vagyok. - motyogtam, pedig korántsem voltam rendben. A kialakult helyzet aggodalommal töltött el. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Mi a franc lett a világgal a kék trutyi után? Vagy lehet, hogy igazábol mindez nem is történt meg, csak egyszerűen elájultam a balkonon? Akkor meg miért néz rám Saci, úgy mint aki most lát először? Most is olyan óvatosan mosolyodik el, mintha azt hinné harapok. Kétségtelenül a szívbajt hoztam rá, de mégis reméltem, hogy ez csak egy rossz vicc és mindjárt minden olyan lesz mint régen. Illetve, csak majdnem, hiszen mi összevesztünk. Egy darabig csak néztünk így egymásra, aztán megszólalt:

- Hogy hívnak? - csak ennyit kérdezett, és észre sem vette, hogy abban a pillanatban egy világ dőlt össze bennem.