Baby Winchester

Szombat reggel fél hat volt, és Cas képtelen volt aludni. Felkelt és kómásan kivánszorgott a konyhába kávét főzni. Nagyon óvatosan csinált mindent, nehogy felkeltse Deant, bár az az igazság, hogy férje valószínűleg akkor se ébredne fel, ha egy F-22-es vadászgép repülne el a házuk felett. A konyha után reflexszerűen a gyerekszoba felé vette az irányt, hogy ha már ilyen koránt fent van, legalább hasznosan töltse a maradék idejét. Lábujjhegyen lépkedett a rácsos ágy felé, de amikor odaért, megdöbbentő dolog fogadta. Valószínűleg ez a legszebb dolog amit az ember így korán reggel láthat. Kislánya ugyanis ébren volt. És láthatóan (na meg hallhatóan) ez egyáltalán nem akasztotta ki, sőt, nagyon is vidám volt. Szemtelenül vigyorgott apjára, miközben öklét rágcsálta, lábaival pedig hatalmasakat rúgott.

- Jó reggelt, kincsem! Úgy látom nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen korán fent van! - nevetett Cas, miközben kivette lányát az ágyból.

Anne 8 hónapos volt. Fejét hihetetlenül puha, sötétszőke, nagyon kevés, ám annál gyönyörűbb tincsek borították. Bőre porcelánfehér volt, szemei pedig...hát azok voltak a legkülönlegesebbek, és leggyönyörűbbek. Egészen nagyok voltak, íriszei pedig kék és zöld színben játszottak.

- Ugye tudod, hogy hihetetlen egy gyerkőc vagy? - suttogta kislánya fülébe. Anne válaszul nagyot nevetett, és fejét apja nyakába fúrta.

- Én is szeretlek - szorította magához a csecsemőt. Leült a hintaszékbe, lehunyta szemét, és előre-hátra lökte magukat, miközben halkan a Hey Jude-ot énekelte lánya fülébe.

- Sosem tudok betelni a hangoddal - hallotta maga mögül Dean reggeli rekedt hangját. Cas felnevetett.

- Én sem a tiéddel - mondta cinikusan, utalva rekedtes hangjára, mire férje odasietett és lágyan csókolt bele a hajába.

- Mi ébresztett fel? - kérdezte, miközben végigsimított Dean alkarján.

- Anne hangjára nem lehet nem felébredni - nevetett a Winchester fiú álmosan - Hogy hogy ilyen korán fent vagy, kiscsaj? - vette át lányát férje öléből - És hogy hogy nem kezdtél el üvölteni, hm? Mi lenne, ha ez állandó szokásoddá válna?

Dean sötétszőke haja szanaszét állt, fekete AC/DC-s póló volt rajta pizsama gyanánt, amit férje imádott, egyszerűen ellenállhatatlannak találta benne (habár ez mindig így volt).

- Ha már így fent vagyunk, mit szólnátok egy kis reggelihez? - kérdezte Cas.

- Tökéletes - csillant fel Dean szeme - Na, megyünk reggelizni, kisasszony? - kérdezte, miközben megpuszilta lánya orrát. Anne apja ölébe fészkelődött, felkészülve a nagy útra az étkezőig. Tíz perccel később már büszkén trónolt etetőszékében, és jóízűen falta a szokásos reggeli gyümölcseit.Dean eközben elment felöltözni, de kábé öt perc múlva már sietett is vissza, mert Cas a kedvencét készítette reggelire.

- Gofri! Imádlak..- súgta párjának, miközben hátulról átölelte a derekát, és megcsókolta a nyakát, majd nagyot sóhajtott, mert bevillant, hogy nincsenek egyedül. Odavánszorgott az étkező asztalhoz, és leült lánya mellé. Viszonylag gyorsan végeztek a reggelivel, Anne kivételével, aki mint mindig, most is szépen komótosan tömte befelé a banán szeleteket, miközben Cas elpakolta a reggeli maradványait. Dean megdöbbenve figyelte, ahogy lánya egy szuszra megissza teáját, majd egy kis fáziskéséssel lecsavarta a cumisüveg tetejét, és újratöltötte. Miután befejezte a műveletet, Anne felé fordult.

- Figyi, kiscsaj...nem mintha nem élvezném baromira az éjszakai vonyításodat...- kezdte mondandóját, mire Cas felnevetett. – De mi lenne, ha a mai éjszakát kibírnád szirénázás nélkül? Csak egyetlen éjszakát kérünk. Vagy a másik opció: teszünk egy kis kiruccanást Sam bácsihoz. Kislányuk mintha megértette volna a fenyegető veszélyt, mert hirtelen az arcára fagyott a vigyor. Anne ugyanis láthatóan nem nagyon kedvelte Sam barátját, Gabrielt. Amikor csak találkoznak, Gabe túlságosan lelkes közeledése a frászt hozza a babára, ami persze fülsüketítő ordítást eredményez.

- Dean, ne fenyegesd a gyereket – szólt rá Cas – Különben is, még egy éves sincs, nem hiszem, hogy felfogta volna, amit mondtál. Ám férje látta lánya arcán az őszinte aggodalmat, és felnevetett.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos – kacsintott Casre, majd megbizonyosodva arról, hogy lánya befejezte a reggelit, kivette az etetőszékből.

- Ne aggódj, nem viszünk el Sammy bácsihoz, sosem tennék veled ilyet – nevetett Dean, és megpuszilta Anne kezét, aki erre jóízűt nevetett, majd a nappaliban álló hifi torony felé kezdett mutogatni. Apja vette a célzást, és átsétáltak a szomszédos szobába. Letette lányát a szőnyegre, aki lelkesen rázta ökleit. Dean bekapcsolta a hifit, és elindította a lemezt, ami legutóbb bent maradt. Anne egyre türelmetlenebbül izgett-mozgott a szőnyegen, majd hirtelen felcsillant a szeme, ahogy meghallotta a Paint It, Black című számot a The Rolling Stones-tól. Törökülésben ült a szőnyegen, tenyereit pedig a zene ritmusára csapkodta a térdeihez, közben folyamatosan nevetett. Dean arra gondolt, milyen hihetetlen, hogy nyolc hónapos kislányának már kialakult a zenei ízlése. Ráadásul nem is akármilyen ízlés! Lehuppant a bolyhos szürke szőnyegre, Anne pedig azonnal az ölébe kúszott, és megmarkolta apja hüvelykujjait. Dean gyorsan felkapta a szöveg fonalát, és énekelni kezdett:

- I see people turn their heads and quickly look away, like a new born baby it just happens every day...

Cas mosolyogva nézte őket, miközben a teáját kortyolta az étkezőasztalnál ülve. Minden napra akadt egy olyan momentum, ami miatt hálát adott az égnek a családjáért. Hát ez is éppen egy ilyen volt.