Üvegmosoly [Luke Hemmings]

Ötödik fejezet

Luke Hemmings

– Persze attól, hogy tetszik valaki, még nem biztos, hogy összejönnék vele. A rajongóinkat nem használjuk ki, és ezt mindig így fogjuk gondolni – egészítem ki mondandómat, mielőtt Blake túlságosan beleélné magát a fantáziálásba.

– Azok a lányok szóba jöhetnek, akik nem ismernek titeket? – egy újabb unalmas kérdés, amire már nincs kedvem válaszolni, így inkább segítségkérően Ash-re pillantok, aki veszi az adást, és rögtön lefoglalja a fickót.

El sem tudom mondani, mennyire várom már, hogy vége legyen. A mai napom elég pocsék, mivel ugye Calumék nem szándékoztak hazavinni, alig volt időm zuhanyozni, tiszta zokniról pedig ne is beszéljünk.

Blake elég érdeklődő az új számaink iránt, bár nem akarjuk még nagy dobra verni őket. Készülgetnek, de jobb, hogyha nem tudnak túl sokat róla, utána már nem lesz nagy siker, mi pedig ugye szeretjük, ha valami jól megy.

– Luke, még egy utolsó kérdés – erőltetett mosolyt húzok a számra, és bólintok, hogy mehet. – A lány tudja, hogy odáig vagy érte?– milyen kérdés ez? Egy nap után? Jézusom.

– Ez nem teljesen igaz – nevetem el magam, mivel megint teóriákat kezdenek majd el gyártani, hogy akkor éppen kivel hozott össze a Sors. –Nem tudja, hogy tetszik nekem, és valószínűleg soha nem is fogja. Az a legjobb, ha nem keverem bele a médiába – halál nyugodt vagyok, és attól sem félek, mi lesz a következménye annak, hogy ezt az utolsó mondatot kimondtam.

– Nagyon szerencsés lehet – mosolyog, de tudom, hogy csak a munkája miatt teszi. – Nem tartalak fel titeket tovább, készüljetek a koncertjeitekre! És ne feledjétek, a következő állomás Hornsby! – kiáltja a mikrofonba, és el sem tudom képzelni, mit érezhet az, aki fülhallgatón keresztül hallgatta a műsort.

Illedelmesen elköszönünk, és én olyan gyorsan lépek ki a stúdió ajtaján, mint akit puskából lőttek ki. Csak én utálom ennyire ezeket? Annyi sületlenséget hordanak össze, hogy képtelenség kivenni, mi az igaz, és mi nem.

A srácok már tudnak a lányról, viszont túl sokat nem tudtam megosztani velük, ugyanis én is csak annyival vagyok tisztában. Barna haj-, és szem, csodálatos alak, és olyan kisugárzás, amit lehetetlen utánozni. Ezért is szeretném, ha végre találkoznánk.

– Olyan hülye vagy, hogy az már fáj – sóhajt mellettem Calum, mikor kiérnek, én pedig megforgatom a szememet. Azt hiszem, nem kell meglepődnöm, hiszen az ilyenek mindennaposak köztünk.

– Nem is mondtad, hogy tetszik. Bár a tegnapi után sejthettük – fürkészi az arcomat Mikey, de senkit nem méltatok egy szóra sem. Mindent elmondtam, amit tudniuk kell, a többit ne firtassák. Azt hittem, ezzel ők is egyetértenek, de úgy látszik, nem.

–Mesélhetnél még! – biztat Ash, de megrázom a fejemet.

– Nem tudok mást.

–Erőltesd meg magad! – utasít keményen, mire sóhajtok egyet, ma már nem tudom hanyadjára. – De még mindig nem értem, hogy feküdhettél le vele.

– Csak...Olyan Dejà vu érzésem volt – magyarázkodok, viszont ők nem értik. Az a baj, hogy én sem annyira, mint kellene. Norine meg az a barna hajú lány csak külsőleg hasonlítanak. Norine minden tekintetben tapintatosabb volt, és sokkal közvetlenebb. Mindenki kedvelte, csak az utolsó előtti évben változtak meg a dolgok, amikor eljöttünk a suliból. Főként a bál napján. Év elején összevesztek Calummal, mert közben engem szeretett. Én sajnos nem tudtam annyira viszonozni neki, mint amennyit szeretett volna kapni tőlem. Kevésnek bizonyultam, és ezzel tisztában is voltam, mégsem maradt bennem annyi becsület, hogy otthagyjam, hagy legyen boldog valaki mással. Mondjuk Calummal. Mert ő még akkor is szerette.