Eltűntél (Novella)

Eltűntél

Rég volt már, hogy novellát írtam. 

Ráadásul most egy szomorúbb és kicsit pszichopata darabot hoztam, mivel amikor írtam épp ilyen lelkiállapotban voltam... xD 

Nem lett valami nagy szám és annyira nincs is olyan részletesen kifejtve, de remélem valakinek tetszeni fog. 😃

Nem tudom mi folyik itt.
Egyszerűen nem értem. Minden annyira kusza.
Csak a félsz maradt bennem és az aggodalom. A gondolataim minduntalan cikáztak, egy perc nyugtot sem hagyva számomra. 
Nem teheti ezt velem...  

Vagy mégis? 

Minden olyan átlagosan kezdődött... Egy újabb nap lehetett volna, mint a többi és most mégis a körmöm rágom és a szívem összeszorul.
A tekintetemet le sem veszem a bejárati ajtóról. A kezem a mobilomat markolássza. 
Rá nézek a testvéreim arcára és tudom, hogy nem tehetett ostobaságot... Hisz mi vagyunk a mindenei és szinte értünk él. Csak egy kis egyedüllét kell neki... Igen-nyugtatgatom magam. Pár óra és belép az ajtón.
Az arca kicsit nyúzott lesz, de legalább itt lesz velünk. Átölel minket és a holnap már olyan lesz, mint mindig... 

Vagy legalábbis részben olyan. De tudom azt is, hogy mostanában már túl sok volt neki minden. Túl sok dolog jött össze... A lelke egyszerűen már túlcsordult. Én pedig nem tehettem semmit, csak néztem. Néztem ahogy lassacskán felemészti a bánat. Meghallgattam és beszélgettem vele, de eljön az a pillanat, amik már ez is kevés. 

De ennél rosszabb dolgok is történtek már vele... Ott voltam! Mindig ott voltam. Láttam, hogy nehezebb esetek után is talpra állt!  Vele együtt éltem át a legtöbb fájdalmat és szomorúságot. De egyben a szép és boldog pillanatokat is.
Ő nem adja fel ilyen könnyen! 
De akkor miért nem veszi fel a telefont?  Miért nem ír vissza? 
És az a mocsadék miért terpeszkedik úgy az ágyon, mintha minden a legnagyobb rendben lenne?  

Sosem kívántam senki halálát. Soha még csak meg sem fordult hasonló a fejemben, de most mégis legszívesebben én magam fojtanám meg egy párnával azt a rohadt szemetet. Gyűlölöm! Tiszta szívemből gyűlölöm. Ha valami történik arról csakis ő tehet!

Őt nem érdekli... Mert ő egy vadbarom. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Még jópofizik is. Leginkább a kicsiknek, hisz ők még nem érthetik igazán a helyzetet. Előttünk nem kiabál... 

De amint kettesben maradnak neki esik. Nem ér hozzá, de a szavakkal is mély sebeket lehet okozni. Néha talán még mélyebbeket is, mint a fizikai bántalmazással. Lelki-terrorban tartja őt és rá vagyunk utalva... Nem könnyű egyedülállóként három gyerekkel. Anya nem tudná megoldani mindezt egy fizetésből... Ezért inkább szenved. Miattunk szenved... Utáltam ezt a helyzetet és legszívesebben ott hagytam volna azon nyomban az iskolát, de nem engedte. 

És bár anya sosem mondta el... De én láttam, hogy annak a szemétnek néha igenis a keze is eljárt. 

Megzizzent a telefonom. Ő írt... Végre valahára. De nem nyugtatott meg.

"Vigyázz a testvéreidre és szeretlek titeket."

Felháborodottan válaszoltam.  Nem engedem ezt!

"Ne szórakozz!  Gyere haza! Ha hülyeséget csinálsz azt nem bocsátom meg. Szeretünk. Ha nem jössz haza két órán belül akkor elmegyek megkeresni! "

De erre már nem kaptam választ.  Úgyhogy nem maradt más csak az idő. 

Vártam... 

Még mindig csak vártam... 

Beszéltem a szomszédunkkal is, aki jóban van velünk. Megígérte, ha anya nem jön haza akkor segít megkeresni. 

Eltelt egy óra és hiába írtam újra, már nem válaszolt. Nem sírtam, sőt még magamat is nyugtatgattam. Nincs semmi gond. Megacéloztam a szívemet és nyugodt maradtam. A kicsik felé azt sugároztam, hogy minden a legnagyobb rendben.