A sötétség átka

15

Marcus elveszettnek érezte magát. Közeleg a választás ideje. Nem táncolhat örökké az állam és a királyi család követői között húzódó választóvonalon. Tette is ólomsúlyként nehezedett a vállára. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak pár órával később, mikor leadta a műszakot és törölte ténykedése minden nyomát, tudatosította mit is művelt. Kijátszotta az apját, feltörte a saját gondosan tervezett rendszerüket, hogy eltüntesse mindazt, amiért az egész létrejött. Futni hagyott egy körözött bűnözőt, akiről szinte semmit sem tud. Egyszerű szimpátia alapján döntött, hiába próbálta azzal magyarázni magának, hogy tartozott a lány szüleinek, tudta azt a tartozást már törlesztette. Ebben az esetben azonban az is lehet, hogy éppen bepalizták. Annak ellenére, hogy a lány egyáltalán nem tűnt veszélyesnek az a jövőkép amit hozzá kapcsolnak eléggé aggasztó. A kérdés már csak az: pontosan mennyire hihetünk valaminek amit soha életükben nem láttunk. Vakon hinni valamiben? Ez sosem tartozott Marcus erősségei közé. Mennyi lehet igaz abból a jóslatból? Nagyon remélte a lány megérte a kockázatot.

Igyekezett uralkodni remegésén miközben búcsút intett az újoncnak, aki követte a megfigyelésben. Minél távolabb kerül a helytől annál jobb. Nem jutott azonban messzire, mikor a fiú utána szaladt, csak hogy megkérdezzen egy apróságot, amire nagy valószínűséggel semmi szüksége nem lesz. Kénytelen volt visszamenni és megmutatni neki a direkt felvételek használatát azonosításhoz, meg a következő apróságot és a következő és az utána következő kismillió "csak még egy utolsó kérdést" kellett megválaszolnia. Általában szeretett az irodában lenni, hiszen csendes, nyugodt helynek számított ebben a nyüzsgő városban, és némi privátszférája is lehetett, például volt joga bezárni az ajtót különösebb ok nélkül és minden belépő köteles volt kopogni. Ezt sok lakás nem engedhette meg magának megfelelő anyagi fedezet hiányában, mint ahogy a munkahelyek nagy részén is a kötelező nyitott ajtók rendszere működött. Most azonban ölni tudott volna ezért a rendszerért. Úgy érezte a falak minden egyes másodperccel közelebb érnek és lassan de biztosan kiszorítják majd belőle a szuszt. Végül azonban a kérdésáradat is abbamaradt, és ténylegesen is búcsút inthetett az irodának.

Lábai szinte maguktól mozogtak, anélkül hogy tudta volna merre megy. Haza szeretett volna menni, de nem tudta melyik is az otthon. Úgy gondolta már azzal is állást foglalna. Aztán eszébe jutott a bérelt lakása. Még a tanuló éveiben használta, amikor a város másik felében tanult csak azért, hogy minél távolabb kerüljön az apjától. Akkoriban kimondottan rossz volt a kapcsolatuk. A lakás egy barátja nevén volt hivatalosan aki azóta már elköltözött, így nem tudta lemondani. A barátja még nem bánta. Jól ment az üzletük a szomszéd városban, így ügyet sem vetett arra a pár filléres külvárosi lyukra, ahová most menni készült.

Olyan rég járt már arrafelé, hogy majdnem elment az ajtó mellett, ami a falakban futó metró legközelebbi állomásához vezetett. A leolvasóhoz érintette a mágneskártyáját mire az ajtó kinyílt. Áthaladt még egy ajón ahol levették a kártyáról a jegy összegét, ezután végre felszállhatott a szerelvényre. Szerencsére ebben az időpontban nem sokan utaztak ebbe az irányba, így majdnem egyedül volt. Csak leghátul a sarokban ült egy középkorú, kócos nő szakadt fehér ruhában. Ölében egy letakart kosarat tartott. A másik utas elöl állt az ajtónál. A kopasz férfi hosszú fehér ballonkabátot viselt. Olyan szorosan markolta a kapaszkodót mintha az élete múlna rajta. Marcus középtájt ült le és kifejezéstelen tekintettel bámulta a mellette elsuhanó falakat, amelyek fehérrere még jobban bántotta az ember szemét. Hiszen a sötétség átka miatt semmi sem maradhat sötéten minden tiltott volt ami nem fehér. A fekete szín használata pedig még az összes többi színénél is nagyobb büntetést vont maga után. Marcus gyakran mosolygott a tükörképére sandítva, hogy őt már az isten is törvénysértőnek teremtette, a sötétbarna hajával, ami már majdnem fekete. Most azonban nem volt mosolyoghatnékja.

Másfél óra után leszállt, és elindult. Az itteni folyosók már nem voltak olyan bántóan fehérek, inkább csak törtfehér színt árasztottak. Az utcákon kevesebb volt az ember az arcokon több a reménytelenség. A zárt ajtó fogalma pedig nem volt ismert errefelé. Az emberek mindössze azért nem sétáltak be egymáshoz, mert tudták, itt úgysincs mit ellopni. Nyomort pedig a saját lakásukban is láthattak. Ahogy haladt a lakása felé az emberek félrehúzódtak. Nem csodálkozott és nem is hibáztatta őket. Szikrázóan fehér ruhája is feltűnő volt errefelé, a megfigyelő jelvény pedig kimondottan rosszat jelent. Általában csak kilakoltatáskor jelenik még errefelé a fajtám - gondolta magában és igyekezett kizárni a rá szegeződő ijedt tekinteteket. Végre elérte az ajtót, amit annak idején tüntetően nyitva hagyott, nehogy azt higyje bárki is hogy van a házban valami érdekes. Korábban párszor már feltúrták a lakást bőséges zsákmány reményében, hisz az nem lehetséges hogy a krízisügyi miniszter fiacskájának nincs semmi értékes tulajdona. Nem volt, és már a feltételezést is utálta, de nincs mit tenni. A világ nem fog változni. Talán ő is ezt tette volna a helyükben.

Belépett szerényen berendezett szobába. Kicsi helyiség volt, mindössze két lépést lehetett benne megtenni. A végében saroktól sarokig ágy volt. Előtte az ágy fejénél volt a lehajtható íróasztal, amihez a széket az ágy biztosította. Az ágy lába felől pedig a fürdőszoba ajtaja kapott helyet. Leült az ágyra és lehajtotta az íróasztalt. Elővette a hordozható hologramgépét, és már indult volna hogy becsukja az ajtót, mikor észbe kapott. Ez a külváros: a rendelet szerint melyet apja is aláírt, ez egy könnyen ellenőrizhető körzet. Ennek értelmében pedig ajtót csak eltávozáskor lehet becsukni, zárni pedig semmilyen esetben sem szabad. A legtöbb ajtón még zár sincs.

Visszaült tehát az asztalhoz és bekapcsolta a gépet. Az apró fémgömb szinte azonnal kivetítette a képernyőt és a billentyűzetet. Csúcstechnológia. Ez az első, utolsó és egyetlen ajándék, amit az apjától kapott, mikor belépett a Megfigyelők közé. Úgy tűnt büszke rá.

- Én meg elárultalak. - motyogta, és gyorsan megleste az aznapi jelentéseket. Senkinek sem tűnt fel a ténykedése... még. Elhatározásra kell jutnia. Méghozzá sürgősen. Ha most feladja magát, talán van esélye jól kijönni a helyzetből. Kitalál egy hihető mesét, és így csak a munkáját veszítené el. Lelke mélyén azonban már tudta, érezte: rég eldöntötte melyik oldalhoz csatlakozik, csak nem volt mersze hozzá, hogy fel is vállalja, ezért amíg lehetett, maga előtt is titkolta. Ezúttal azonban már túl messzire ment. Innen nincs visszaút. Felkelt, zsebre vágta a hologépét és kiviharzott a szobából.

Azt sem tudta pontosan hogy jutott el a barna ajtóig, most azonban itt áll előtte. Bekopogott, de nem várta meg a választ, azonnal benyitott. A vacsorázó volt királyi pár meglepetten kapta fel a fejét. Szinte rá sem ismertek a fiúra. Megviseltnek tűnt, mintha hirtelen jó pár évet öregedett volna, szemében azonban olyan tűz égett, amit talán még sosem láttak. Sem ők sem más.

- Azt hiszem ideje elmesélnetek egy történetet. - mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően. - A kisasszonyét, úgy ahogy ti láttátok. - de mivel nem kapott választ nagy levegőt vett és kimondta a szavakat, amikről sosem hitte volna hogy elhagyják valaha a száját. - Tudnom kell miért lettem áruló!