Egy szerencsés nap

Véletlen találkozás

 Felszállok az egyik buszra, ami Budapesten belül jár, majd leülök a hátsó ajtóhoz közel. A következő megállónál felszállnak hárman, abból nagy meglepettségemre az egyikük egy helyes, koreai srác. Hitetlenkedve nagyokat pislogok, majd megdörzsölöm a szememet, tesztelve, hogy nem csak álmodom. Ez tényleg a valóság!

Szívesen beletúrnék a hajába, nagyon tetszik ez a stílus. Sötétbarna, szinte fekete a színe, ami tökéletesen passzol az arcához.

Mivel már nincs szabad hely, így az ajtónál áll meg, hozzám közel. A harmadik megállónál felszáll egy idős, hetven év körüli nénike. Szabad helyet keresve nézelődik, de mind foglalt, ezért én felállok, és átadom neki a helyemet. Hálásan mosolyog rám a göndör fürtös néni.

– Köszönöm szépen! – szólal meg rekedtes hangon, barátságosan somolyogva.

A srác idepillantva elmosolyodik, mert ugyan normális, hogy az időset előre engedjük, de szerintem tapasztalta már, hogy mások ezzel mennyire nem foglalkoznak. Nem érdekli őket, hogy az idős ember nehezen tud már állni, főleg egy mozgó buszon.

Nagyon megijedek, amikor a busz hirtelen bekanyarodik egy másik utcába. A srác is majdnem rám esik. Szerencsére sikerül elkapnia a kapaszkodót, és megfogni a kezemet, hogy ne essek el. Igazán rendes tőle, pedig nem is ismer. Vajon egy magyar srác is megtette volna ezt? Mindketten egymás szemébe nézünk.

– Jól vagy? – kérdezi egy minimális aggodalommal a tekintetében.

– Persze! – felelek mosolyogva, igyekezve a jobb oldalamat mutatni számára. Remélem nincs elkenődve a sminkem, vagy nem áll idétlenül, százfelé a hajam. Valószínűleg utoljára látom, de ha pozitív élményt szerez, akkor talán egy napig emlékszik majd rám.

– Akkor jó – mondja, majd elfordul és folytatja a nézelődést a buszról. Én kicsit csalódottan bámulok a padlóra. Ahogy bámulja az épületeket, kicsit olyan érzésem van, mintha nem olyan régóta lenne itt, vagy csak nem szokta még meg a látványt.

A következő megállónál megnyomja a gombot. Remegve gondolkozom, hogy mégis mit tegyek. Menjek tovább, vagy leszálljak én is? Ha le is szállok, akkor mégis mit mondhatnék? Izgatottan dörzsölgetem az ujjaim.

Beletúrok a hajamba. A fenébe is! Leszállok!

Ahogy megáll a busz és nyílik az ajtó, a srác már lent is van. Utána én is elhagyom a buszt, majd utánaszólok.

– Hé! Várj! – Ez egy kicsit illetlen volt. „Hé"? Talán valami más megszólítás kellett volna. Mekkora egy bolond vagyok! Teljesen elveszi az eszem a látványa.

Kérdőn fordul vissza hozzám. Kettőt lépve előttem terem, és közel hajol hozzám. Biztosan direkt akar zavarba hozni, ami persze sikerül is neki. Elpirulok, de ezt félretéve nagyot nyelek, majd kinyitom a szám.

– Tudom, hogy nem ismersz, de kérhetnék két apró dolgot tőled?

Felemeli a jobb szemöldökét, eleinte furcsán néz rám, de egy perc bambulás után megszólal.

– Attól függ, hogy miről van szó. – Széles mosolya ámulatba ejtő, és az a mozdulatsor, ahogy megigazítja a haját...

– Az egyik... – kezdem a mondatot kicsit félve a visszautasítástól. – Beletúrhatok a hajadba? – Á, ez így nagyon szarul hangzott és talán kicsit követelőzően is. Egy idegentől lehet ilyet kérni? Elvégre koszos is a kezem, vagy zsíros, vagy akármi. Én elküldeném az illetőt melegebb éghajlatra, ha nekem tennék fel ezt a kérdést.