Lolita | Jimin ff

1. fejezet

Az éjszaka a nyár ellenére kissé hűvösnek ígérkezett. A sötétben csakis a hold fénylett az égen, körülötte milliónyi apró csillaggal.

A pusztán csend uralkodott. A szél lágyan fújdogált, a fák lombjai olykor-olykor megrezdültek.

A táj szinte teljesen mozdulatlan volt. Vagy talán... mégsem? Vajon mi és ki bóklászhat ilyenkor a szabadban? Ott a fák közelében miért remegnek a bokrok és a virágok? Miért pont ilyen távol a királyi birodalomtól? Hiszen ez a környék tele van csupa veszéllyel. Kinek és minek van ekkora bátorága ehhez? Nézzük meg közelebbről!

Az illető egy magányosan bóklászó fiú volt. De nem is akármilyen fiú, hiszen különlegesebb külsője volt.

Ezüstszínű haj, hófehér bőr, mandula alakú sötétbarna, szinte fekete szemek, telt rózsaszín ajkak és tökéletesen éles állvonal. Kidagadó karizmok, magas termet és ártatlan ábrázat. Akár egy igazi angyal.

A neve Park Ji-min volt, méghozzá a Parkcheon-birodalom királyi leszármazottja, maga a herceg. Már a húszas éveit járta, de nem volt mellette hercegnő sohasem. Na de mégis mit keres itt a pusztán, ha az otthonában kéne lennie? A merénylők miatt nem túl jó ötlet ilyenkor kint vándorolni az ismeretlenben...

A miértje viszont egyszerű volt: Jimin mindig is utálta, ha megmondják neki, hogy mit csináljon. Sajnos ebből a palotában kapott is sokszor. Utálta a sok – számára nem annyira fontos – szabályt, utálta a folyamatos bezártságot, utálta a megannyi követelményt, utálta, hogy nem ő döntheti el azt, hogy melyik lányt fogadja maga mellé hercegnőként, utálta azt is, hogy az életével kapcsolatiban mindig a szülei intézkednek és nem ő. Pedig már igazán felnőtt.

Az igazság az, hogy elszökött a birodalomból. Csúnyán összeveszett a szüleivel, így félt újra a közelükben lenni, hiszen a király és a királynő természete sem volt éppen kellemes. Nagyon szigorúak voltak vele. Jobban, mint a testvéreivel, aminek nem igazán látta értelmét. Nem tudta, hogy mégis miért van ez így. Na meg szabad akart lenni. Ki akart törni az unalmas birodalomból és soha többé nem akart visszamenni. A családját egyáltalán nem szívlelte.

A puszta mellett sorakozó fák közül – amelyek egy idő után hatalmas erdőbe torkollottak – fény szűrődött ki. Lámpafény.

A herceg megtorpant és a furcsa fényességre emelte a tekintetét. Azon vacillált, hogy oda merjen-e menni és meg merje-e nézni a fény forrását.

Végül inkább úgy döntött, hogy odamegy és felfedezi a környéket.

Így hát megindult abba az irányba és kikukkantott a fák mögül. Lélegzete elakadt a látványtól.

A közelben egy birodalom terült el, melynek magas falai közül egy hatalmas és gyönyörű palota emelkedett ki. A kapuk zárva voltak, de egy-két őr még kint álldogált és a tájat fürkészték.

Jimin ezt látva gyorsan visszahúzódott az előtte álló fa takarásába, majd lassan kifújta a bent tartott levegőt, fejét pedig a fának támasztotta, így felpillanthatott a falombokra, amelyek eltakarták a csillagos eget.

- Mit keres itt egy másik birodalom is a miénken kívül? – tanakodott magában – Talán be kéne ide jutnom, hiszen nem biztonságos itt kint bóklászni... várok reggelig, akkor már biztos nyitva lesznek a kapuk.

Ezzel az elhatározással kuporodott le a fa törzsébe, kinyújtotta hosszú lábait, összébb húzta magán ócska uniformisát, amit magával hozott a rejtőzés érdekében, jobban fejébe húz a kalapját, nekidőlt teljes testével a fának és álomra hajtotta fejét.