A szőke alkimista és az irigy homonculus

Első fejezet

Újabb ember tűnt el a városból, és ez már a negyedik volt a hónapban. Nem csoda, ha a Központi Város Parancsnokságán mindenki ideges volt, hiszen eddig még nem sikerült megoldani a rejtélyt. Annyi bizonyos volt, az eltűnések mindig éjszaka történtek, és az áldozatoknak, akikről senki sem tudta, élnek-e egyáltalán, a város egy bizonyos környékén veszett nyomuk. Ez pedig nem volt más, mint egy régi, impozáns épület, egy valaha volt kastély, amely a város szélén állt. Amestris fővárosának lakói pedig sokkal okosabbak voltak annál, mintsem arrafelé kószáljanak. Sokan úgy gondolták, a kastélyon átok ül, gonosz démonok és kísértetek tanyája, így az emberek még nappal sem merészkedtek a közelébe. Persze, mindig volt néhány ostoba, magát bátornak tartó fiatal, aki úgy döntött, kideríti, mi lakozik a falak között. De sosem tértek vissza.

A havi négy eltűnéssel az elmúlt fél év során már lassan húszra nőtt az eltűntek száma, ami igencsak aggasztotta Roy Mustang ezredest. Annál is inkább, mert már maga King Bradley Führer is szóvá tette, miszerint Mustang valószínűleg nem veszi elég komolyan az incidenseket, holott ez nem volt igaz. Az elmúlt hónapokban az ezredes számtalan alkimistát és katonát küldött ki, hogy kutassák fel az eltűnteket, de közülük nem sokan tértek vissza. Aki pedig visszatért, az a két ember, nevetséges mesével álltak elő valami szörnyetegről, egy sárkányról, amely a titokzatos, régi épület falai között honol. Roy hitte is, meg nem is a történetet, mert ő is tudta, hogy sok furcsaság esett már meg a vidéken, de azért egy sárkány már mégiscsak túlzás. És ezt természetesen azért mégsem közölhette a Führerrel anélkül, hogy nevetség tárgyává ne vált volna.

– Még hogy sárkány, ekkora ostobaságot is régen hallottam – sóhajtotta az ezredes, miközben az asztalánál ült, és a legfrissebb jelentéseket olvasta. – Sárkányok nem léteznek, csak a mesékben, ezt mindenki tudja.

– De az emberek mégis láttak valamit – vetette ellene Riza Hawkeye hadnagy, Roy személyi testőre. – És mindenki tudja, hogy rengeteg rejtélyes eset történt már az elmúlt évszázadokban a kastély körül. Nem ezek az első eltűnések, az elmúlt háromszáz évben rengetegen tűntek el, vagy vesztek oda. Nem csoda, ha az emberek félnek, és jószántából senki sem merészkedik arra a környékre.

– Ezzel én is tisztában vagyok, hadnagy – válaszolta Roy. – Mindazonáltal, kezdenek elfogyni az embereim, és már a Führer is eredményeket követel. Nem tudom, kit küldhetnék oda, aki elég bátor és merész egy ilyen feladatra. És persze, aki élve és sértetlenül jön vissza a bizonyítékkal.

– Nos, én tudnék valakit – közölte a hadnagy -, bár nem hiszem, hogy odáig lenne az örömtől, ha megtudná, mire akarja utasítani. Ráadásul még mindig gyászol, így nem biztos, hogy jó ötlet zargatni.

– Ó, hogy ő! – bólintott Mustang. – Márpedig, ezt az ügyet csak egy bizonyos alkimista tudja elintézni. Persze, ehhez előbb ki kell őt húznunk a mélabújából. Hívja ide, hadnagy! Elvégre, ha én küldöm, nem utasíthatja vissza, hiszen végtére is, ő is Állami Alkimista.

Riza Hawkeye sóhajtott egyet, majd szalutált, és elhagyta a helyiséget. Tudta, hogy az a bizonyos alkimista hogy érez Roy Mustang iránt, de hát, valakinek muszáj volt elvállalni ezt az ügyet, és végtére is, ő volt az egyik legjobb alkimista a hadseregben. Másrészt, talán még jót is tesz vele, ha eltereli a figyelmét arról, ami fél éve történt.

~*~

Riesenbol temetője pont úgy nézett ki, mint minden más temető az országban. A távolban apró templom látszott, tetején kereszttel, a sírkertben pedig szépen, rendezett sorokban látszottak a szépen gondozott, hófehér sírkövek. Az egyik előtt fekete ruhás, szőke, befont hajú tinédzserfiú ült, és meredten nézte a köbe vésett nevet és a kötőjellel kettéválasztott két évszámot.