A szőke alkimista és az irigy homonculus

Második fejezet

Ed dühödten ugrott neki a fáklyát tartó alaknak, aki csak vigyorgott rá, majd az utolsó pillanatban lazán hátrébb ugrott. A fiatal alkimista nem adta fel, elrugaszkodott, és pengévé alakult jobb kezével előreszúrt, miközben baljával védte magát. A kastély lakója ezúttal már felvette a kesztyűt, úgy tűnt, örömét leli benne, hogy valaki megtámadta. Kivédte a szőke fiú támadását, majd egy rúgást vitt be Ed oldalába, mire a fiatal felnyögött, és hátrált pár lépést.

– Nem is rossz, mitugrász – vigyorgott az ellenfele, miközben csak úgy mellékesen, az egyik falikarba tette a még mindig a kezében tartott fáklyát. Ed összevont szemöldökkel, dühtől vöröslő szemekkel nézett rá. – Ki gondolta volna, hogy ti emberek szívósak is tudtok lenni?

– Ne nevezz mitugrásznak! – sziszegte dühösen Ed. – Van nevem is, ha éppen tudni akarod!

– Ó, igen? – Az idegen, ha lehet, még szélesebben mosolygott, lila szemei eszelős, őrült lánggal égtek, ugyanakkor mintha kíváncsi lett volna. – És elárulod? Csak hogy tudjam, mit írjak a sírkövedre.

– Te leszel az, aki meghal! – mondta Ed, miközben újabb támadóállást vett fel.

Az idegen félredöntötte a fejét, és szemmel láthatóan igen jól szórakozott. Ed tisztában volt vele, hogy ellenfele erős, és jól képzett a harcban. Ez a rövid összecsapás elárulta, hogy nem akárkivel van dolga. De akár ember volt, akár valami más, muszáj volt legyőznie. Ha itt él a kastélyban, ő lehet az oka a rengeteg eltűnésnek, vagy pedig segédkezett benne. A fiatal alkimista nem veszíthetett, de nem lehetett forrófejű. Már nem volt itt Al, hogy visszafogja, ha túl messzire megy, most már nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a kontrollt. Al halála után az első hónapokban gyakran megesett, hogy ok nélkül esett neki bárkinek, aki csak megjegyzést tett a termetére, vagy megemlítette Alt. Ezért is vonult vissza Riesenbolba, hogy távol legyen mindentől és mindenkitől, hogy ne bánthasson senkit, ha a düh, a gyász, vagy bármi más is felülkerekedik rajta. Winry és Pinako tartották benne a lelket, az ő segítségükkel képes volt kontrollálni az érzéseit. Egészen mostanáig, mikor újra érezte, hogy kezdi elönteni agyát a vörös köd.

Újfent nekitámadt a különös idegennek, aki már felkészülten várta. Ütések, és rúgások váltották egymást, de egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. A kastély lakója mindazonáltal úgy tűnt, elismeréssel adózik az ifjú alkimista harci tudása előtt, mert tekintetén látszott, hogy már nem becsüli le annyira Edet. Szája mosolyra húzódott, szemei csillogtak, mintha élvezné a küzdelmet. És Ed különös módon ugyanígy volt vele. Tisztában volt vele, hogy ellenfele veszélyes, de már régen volt, mikor utoljára ilyen remek harcot vívott. Régen mozgatta már meg így a tagjait, hiszen többnyire Al volt az, akivel gyakorolni szokott. Úgy érezte, az elmúlt hónapokban kissé berozsdásodott, hiszen mióta az öccse életét vesztette, nem harcolt, szinte nem is gyakorolt. Tudta, ha Izumi Curtis látta volna – volt annyi esze, hogy ne keresse fel egykori mesterét -, valószínűleg először lehordaná, aztán jól elpáholná. Vagy mindkettőt, utána pedig szokás szerint magához ölelné, ahogy mindig.

– Egészen jó vagy, kis alkimista – jegyezte meg az idegen, miközben egy hátra szaltóval tért ki Ed rúgása elől. – De nem elég jó, hogy legyőzz engem!

– Nem vagyok kicsi! – kiáltotta mérgesen Ed, és ellenfelére vetette magát.

Ám rosszul számított, a zöld hajú fiú félreugrott, majd egy jól irányzott rúgással hasba rúgta a szőkét, aki összegörnyedt, majd torkon ragadta, és a falnak csapta. Ed érezte, hogy a feje találkozik a kemény kővel, hallotta a csont koppanását, tudta, hogy felhasadt a bőre, és vérzik. De nem adta fel. Megragadta ellenfele mindkét karját, és mellkason rúgta az őt szorongató alakot. Ennek az lett a következménye, hogy a másik elesett, magával rántva a fiatal alkimistát, aki hamarosan az idegen alatt kötött ki, aki vigyorogva nézett le rá. Ed dühösen kapálózott, próbálta lefejteni magáról ellenfele kezeit, de nem sikerült. A lila szemű alak túl erős volt, Ed pedig érezte, hogy a levegője egyre fogy, a világ kezdett elsötétülni előtte, míg végül elvesztette az eszméletét. Ellenfele kezei elernyedtek a torkán, és a zöld hajú fiú elégedetten mosolyodott el. Megölhette volna a betolakodót, de nem tette meg, valamilyen különös oknál fogva nem akarta. Túlságosan érdekesnek találta, és miután évszázadokig egyedül élt, nem akart kihagyni egy ilyen remek alkalmat, hogy társaságra leljen. A fiatal alkimista, akinek a nevét sem tudta, kiváló alany lesz, és talán még azt az átkozott átkot is megtöri, amivel őt sújtották.