Kanada csöndesen sétált a folyosón. Nemzeti himnuszukat énekelte. Nem ő volt a legjobb énekes a világon, de ez nem érdekelte. Senki sem vett őt észre, hát a hangjára miért figyeltek volna?
- Amerika? – kérdezte egy vastag szemöldökű ember.
- Sajnálom, de nem – nézett hátra. – Kanada vagyok!
- Oh, örvendek! – nyújtotta a kezét a vastag szemöldökös.
- Én is - nyújtott kezét a kanadai. – De, ha még egyszer Amerikának mersz hívni, megkínozlak, lefejezlek, levágom a lábaid és földugom őket a seggedbe, visszavarrom a fejed, újraélesztelek, letépem a karjaidat és a lábaid helyére illesztem őket, majd felgyújtalak és forró ólmot öntök rád! A holttested pedig bedobom a pincémbe!
- Oh... Értem. Akkor... Kanada! Megjegyeztem!
A kanadai hátrafordult és tovább indult, de a vastag szemöldökű ismét megszólította.
- Umm... Amerika?
Azóta Kanada mindig lejár a pincéjébe, ha egy kis nyugodtságra vágyik.
