7:30
Szürke falak, szürke plafon. A szél zaja, ami megtöri a csendet, mégis elmélyíti azt. Könnyek az arcomon. Fülsiketítő csend van.
9:00
Kopogó ujjak a billentyűzeteken. Senki nem szólal meg az irodában. A világ színes, és az emberek nem idegenek egymás számára. Mégis a csend olyan hideggé tesz mindent. Tilos beszélnünk. A beszéd terjesztett el minden rosszat a földön, minden gonosz gyökere a beszéd. Aki beszél, az eltűnik pár napra, és egy teljesen másik emberként tér vissza. Sosem próbáltam ezt a gondolkozásmódot magamévá tenni, de a szabályokat követem. Nem félek a saját gondolataimtól, mert amíg nem lesznek belőlük szavak, addig nem történik baj, és a gondolatoknak nem árthat senki.
12:15
Evőeszközök csörömpölése. Az iroda dolgozói némán fogyasztják ebédjüket. Én vagyok az első, aki feláll az asztaloktól. Találkozóm van.
12:20
Az évek óta olajozatlan ötödik emeleti tároló ajtajának csikorgása. A fülemben hallom a szívverésem, ahogy egyre hevesebb. Sötét van, de tudom, hogy ott van benn. Érzem a jelenlétét és a szívverésem tovább gyorsul. Meg tudnék halni ezért az emberért. Tapogatózok a sötétben, és a következő pillanatban már a karjaiban vagyok. El akarom mondani neki, hogy mennyire szeretem, de nem tehetem. A testemmel adom át a gondolatot, és a gondolatoknak nem árthat senki.
12:55
Az ebédszünet végét jelző csengő. Visszatérek a billentyűzetek monoton kopogásába, de az agyam képtelen koncentrálni.
17:00
A székem csikordulása, ahogy felállok a gépem elől. Én vagyok az utolsó, aki elhagyja az irodát. Az épület előtt ő várt rám. Szorosan átölelem és hagyom, hogy egy pillanatra megszűnjön a világ. Egymás kezét fogva sétálunk el a házamig. Amikor megálltunk a szürke ajtó előtt, még egyszer szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy mennyire szeretem. Érzem, ahogy teljes testében megfeszül, de én képtelen voltam aggódni amiatt, hogy megszólaltam. Ennek itt és most helye volt.
22:30
Öt ember lépteinek hangja, köztük nem lehet kivenni, hogy melyik az enyém. Egyetlen halkan suttogott szó miatt négyen jönnek értem, és nem tudom, hova visznek. Reménykedem, hogy nem bántanak, bár tudom, hogy ez nem így lesz. Igaz, ez csak egy gondolat, és a gondolatoknak nem árthat senki.
00:00
A szellemek, akik azt suttogják, hogy nem beszélhetek. Csontig hatoló hideg van, és a szellemek látják a gondolataimat is. Bántanak. Megpróbálok egy sarokba húzódni, de újra és újra megtalálnak. Nem beszélhetek. Nem beszélhetek. Nem beszélhetek. Nem beszélhetek. Nem beszélhetek…
Hagyjátok abba.
A suttogásom késként hasít végig mind a csenden, mind a fejemben lévő zajon. A szellemek egy pillanatig csendben maradnak, még hidegebb lesz. Elszabadul a pokol. Kínoz, hogy az egész csak a fejemben történik, és hogy a füleimmel csak a csendet hallom. Az ő gondolatába fogózkodom, és ez egy picit megnyugtat, hiszen a gondolatoknak nem árthat senki.
7:30
Szürke falak, szürke plafon. A szél zaja, ami megtöri a csendet, mégis elmélyíti azt. Könnyek az arcomon. Fülsiketítő csend van.
