"Csütörtök van, még ezt a napot, és a holnapot kell kibírnom azzal a fiúval. Ne... Kedves olvasó, ne gondold azt, hogy én szerelmes vagyok belé. Meghibbantál? „
Magányosan baktattam ugyanazon az úton a gimi felé. Egyszer csak táska-zörgésekre lettem figyelmes. Vajon ki más lehet az, ha csak nem... - Áhá! [Név] egyedül megy suliba! - ugrott ki egy bokorból Gilbert. A Francis-ügy után ez persze várható volt... - Oh, hát persze. Te amúgy miért kémkedsz utánam? Nem tudtad, hogy ez személyi jogok megsértése? - néztem rá szemrehányóan. Itt hirtelen komollyá vált a fiú arca. Majd komolyból idegesre váltott. - Ez magánügy! Különben is, miért nem megyünk együtt, vagy valami, ha már így itt vagyunk kettesben? - mászott ki a bokorból, majd ketten elindultunk. Igen, ketten, egy fiú, meg egy lány, egymás mellett... Hehehe...
Tíz perc múlva már az iskola főbejárata előtt voltunk. Szokásos módon a szekrényeinkbe pakoltuk dolgainkat, tankönyveinket kivettük, majd bementünk az osztálytermünkbe. Na, most kezdődik csak a hacacáré... Mikor kinyílt a teremajtó, elég furcsa dolog történt. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, majd szemüket ránk szegezték. Egyszerre halkan kuncogni kezdtek, sőt, páran szívecskéket mutogattak. Miközben helyünkre ültünk, még mindig nevetgéltek, egyre feljebb tekerték a hangerejüket. Már valaki éneklésbe is fogott. Gimisek vagyunk már, de még mindig úgy viselkednek, mintha valami óvoda alsós csoportjában lennének... Skacok, ez kezd kínossá válni! Ekkor Gilbert testét megszállta egy démon. - Eléééég! Idióták! Nem veszitek észre, hogy csak véletlen jöttünk be a terembe együtt?! Őt nem is szeretem, sőt, tök ronda, meg nem is szimp- ...
Miközben ezeket a szavakat kiformálta, egy gombóc keletkezett torkomban. Majd az a gombóc addig növekedett, míg sírva nem fakadtam. Igen, én, [Teljes név], a Hetalia Gakuen Gimnázium 1.A 30 fős osztályában, a terem közepén a helyemen ülve, pityeregtem, mint egy 2 éves dedós. A többiek pedig mikor elkezdtem sírni, onnantól szótlanul követték az eseményeket. - Meggondoltam magam - állt fel idegesen a fiú, majd a tábla felé kezdett el sétálni. Olyan ijesztő volt. Síri csönd, még a kinti zajok sem jöttek be. Csak a gyerekek apróbb mozgását lehetett hallani, és Gilbert komoly lépteit. És még a szívem erős verését is éreztem... A fiú csak szótlanul, lehajtott fejjel állt a frissen lemosott, zöld tábla előtt. Egy kis idő után végre szóra nyílt a szája. - Én... Szeretem [Név]-t. Hirtelen mindenki felkapta rá a fejét. Ez egy vallomás, és tényleg ezt mondta, vagy csak hallucinált mindenki? Bár, "sajnos" a legelsőre nagyobb esély van...
Egy ember tapsolni kezdett. Lovino volt az, Feliciano, azaz Észak-Olaszország bátya. - Én mindig is tudtam, hogy szereted őt. Tegnap, mikor nekimentem [Név]-nek, és hozzá rohantál, hogy elkapd, én tudtam, hogy valami összeköt téged vele. Le a kalappal előtted, Prussia (Gilbert), ehhez hatalmas bátorság kellett, gondolom, hogy az egész osztály előtt vallomást tegyél [Név]-nek. Lovino-t követően mindenki hatalmas tapsviharba fogott. Még Ludwig tanár úr is bejött, és ő is tapsolni kezdett. Elég kínosan éreztem magam, én végig paradicsom vörösen ültem. De azért örültem, hogy ezt megtette. Nagyon bátor volt, mint ahogy azt Lovi is mondta az előbb. Azt se tudtam, merre nézzek, és igen, mint már említettem, elég kínosan éreztem magamat, de ez nem túlzottan zavart. "Talán majd egyszer én is bevallom neki az érzéseimet... „
Folytatás következik...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
