Röpke gondolatok

Kényelmetlen szék

Egyszer majd felállok ebből a kényelmetlen székből, és elhagyom ezt a fehér szobát,

amely évek óta otthont ad nekem.

Kilépek a világba, újra lehetőséget adok az embereknek arra, hogy megpróbáljanak a közelembe férkőzni.

Majd miután megkedveltem őket, eljön az idő, amikor is hátba szúrhatnak, majd szépen lassan megforgathatják a kést a hátamban, hogy jobban érezzem a törődést.

Ezután pedig ismét előszedhetem a fehér szoba ajtajának a kulcsát, majd kinyitva s belépve, amint vissza zárom az ajtót felsóhajtok, majd elfoglalom a helyem abban a kényelmetlen székben, a sebeim nyalogatva.

Újabb remény, újabb csalódás, újabb vérző seb. Mondd, meddig kell még ezt elviselnem?

Igen, a megoldás az lenne, ha a kulcsot lenyelném, de abba beleőrülnék, ha egész életem itt kellene eltöltenem... Kell a remény, mely hazugság, kell a szabadság, ami csak a látszat.

Ezt is akkor írtam, amikor olyan hangulatom volt és ki akartam adni magamból.