A szőke alkimista és az irigy homonculus

Harmadik fejezet

Ed nem tudta, mikor aludt el, ahogy azt sem, hány óra lehetett, amikor felébredt. A nap már felkelt, sugarai beszűrődtek a behúzott függöny résein keresztül, bevilágítva az elegánsan berendezett szobát. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a kastélyt egy homonculus lakja, egy olyan lény, amelyet feltámasztás útján hoztak létre. Ezek szerint valaki megszegte az alkímia legszigorúbb tabuját, amely szerint tilos volt bárkit visszahozni a halálból. Ed még alkimista kiképzése alatt tanulta meg Izumi Curtistől, egykori tanárától, hogy a humán transzmutációt – ahogy a holtak feltámasztását nevezték – morális és erkölcsi okokból tiltják. Hiszen ezzel az alkimisták igazából megszegik a természet és az élet törvényét. A fiú tudta, hogy mindig voltak, és persze vannak is olyanok, akik fittyet hánynak erre a törvényre, amelyért súlyos árat fizetnek. Hiszen ő maga is megfizette az árát, jól tudta, miről is beszél. Persze, az más kérdés, hogy még sosem látott élő homonculust, de ha igaz, amit Envy saját magáról mondott, akkor annak idején, amit ő maga visszahozott is egy homonculus volt. Más kérdés, hogy nem maradt életben, legalábbis a fiatal alkimista nagyon remélte, hogy az a valami meghalt. Még most, évek múltán is beleborzongott az élménybe, ha eszébe jutott.

Sóhajtott egyet, majd felült, és meglepetten vette észre, hogy a feje már nem is fáj. Csak valami tompa lüktetést érzett hátul, ahol a feje előző éjszaka a fallal találkozott. Envy bármit is akart vele, nem óhajtotta megölni, vagy legalábbis még egyelőre. Mindazonáltal, így rájöhet, mi is folyik itt valójában. Igazság szerint érdekelte Envy, és ha általa többet megtudhat a homonculusokról, az csak a hasznára válhat. Bár "vendéglátója" nem tűnt éppen annak a személynek, akiből könnyedén ki lehet húzni bármit is. A szőke úgy sejtette, hogy a homonculus éjjel is jót mulatott rajta, és bár nem hazudott, azt Ed észrevette volna, de szemmel láthatóan rengeteg dolgot titkolt. Ő pedig ki akarta deríteni, hogy mit és miért. A gond az volt, hogy egyik könyv sem írt sok mindent a homonculusokról, lévén már maga a téma is tabunak számított. Így a fiatal alkimista legfeljebb annyit tudott, hogy mesterségesen, a véletlennek köszönhetően létrehozott lények, akiknek állítólag nincs lelkük. És ez kíváncsivá tette, így úgy döntött, marad, még akkor is, ha a szabályok értelmében nem lépheti túl az erdő határát.

Úgy döntött, felkel, és azt kellett tapasztalnia, hogy már képes megállni a lábán. Már nem szédült, így tett pár lépést, majd az éjjeliszekrényre esett a pillantása. A tálca még ott volt, amelyen Envy az éjszaka ételt hozott be neki. Bár a homonculus nyilvánvalóan nem számított képzett szakácsnak, de egészen ehető ételt sikerült feltálalnia. Ed elgondolkodott, vajon a homonculusoknak szükségük van-e emberi ételre az életben maradáshoz. Bár, mivel nem voltak természetes élőlények, talán nem. Ed végül felöltözött, és már éppen a bakancsát kapta magára, amikor nyílt a szoba ajtaja, és Envy lépett be a helyiségbe. Mikor meglátta a fiatal szőkét, elvigyorodott.

– Ó, ezek szerint végre felébredtél, Mitugrász! – kuncogott, és még időben ugrott félre a kezében levő tálcával, amikor Ed nekirontott.

– Ez már a harmadik alkalom, hogy így hívsz! – ordított a fiú.

– Hú, de érzékenyek vagyunk, és milyen jó a memóriánk – közölte unott hangon a homunculus, ami még jobban feldühítette a már amúgy is mérges szőkét.

– Te! Vigyázz, mit beszélsz! – morogta Ed, és támadóállást vett fel.

– Hé, nyugi! Nem akarok veled harcolni, utálom az erőszakot, az fáj! – emelte fel szabad kezét Envy, miközben a másikkal letette a tálcát a félig megtelt éjjeliszekrényre. – Hogy ti emberek milyen hevesek tudtok lenni. Inkább egyél, mert ha meg akarod fejteni a rejtélyt, szükséged lesz az erődre, Törpe.