Ezüst Lánc

Baekhyun POV

Hátam erősen csapódik neki a csempézett falnak, ahogy nagyot lök rajtam. Testével hozzám préselődik, és kezeivel azonnal ölére emel. Lábaimmal automatikusan kulcsolom át derekát, hogy így még közelebb húzzam magamhoz. Kapkod, sokkalta jobban, mint általában, úgy marva nyakamon a bőrömet, hogy néha felszisszenek, mikor megsebzi. Gyorsan veszem a levegőt, amit szinte alig kapok, nem hallok semmit, csak az ezüst lánc halk csörömpölését a nyakamban, ami most borzalmasan hangosnak tűnik. A másik pirosas vörös hajába marok, hogy valamennyire megpróbáljam megfékezni, de nem lassít. Hihetetlen sebességgel szaggatja le rólam ingemet, szabaddá téve fehér bőrömet, amit már így is lila szívásfoltok tarkítanak.

- Las-síts már egy kicsit! - húzom meg még erősebben tincseit, amire felnyüszít, de folytatja tovább kegyetlen munkáját mellkasomnál. Érzem, ahogy fogai szenvedélyesen harapják bőrömet, ami a fájdalom ellenére istenien jó érzés.

- Nem tudok várni! - mormogja azon a szívdöglesztő hangján, majd egy pillanatra szemeimbe néz, és lentebb enged a fal mentén, hogy ajkainkat össze tudja érinteni.

Ritka, hogy ekkora kapkodás közepette megcsókol, de hálás vagyok érte, mert ha már ide jutottunk, akkor egy kicsit legyen érzelmesebb a dolog.

Bár ebben semmi érzelem nincs.

Hogy hogyan is kerültem ilyen helyzetbe?

Nos, aki éppen a falnak szorít, és készül istenesen megtoszni, az a legjobb barátom, Park Chanyeol. Születésünk óta szomszédok vagyunk, így mikor kicsik voltunk, ha jól emlékszem három évesek, a szüleink egy délután alkalmával bemutattak minket egymásnak. Persze örültem, hiszen lett egy velem egy korú játszótársam, akivel az évek múltán annyira szoros barátságot alakítottunk ki, hogy most el se tudnám képzelni, milyen lenne nélküle.

Egy óvodába, egy általánosba és most ugyanazon középiskolába járunk. Miért? Mert minek szakadjunk el egymástól, ha utána úgyis csak sírnánk a másik hiánya miatt? Talán tíz évesek voltunk, mikor Yeol elment egy gitár táborba, én meg otthon maradtam, mert az ének tábor, ahová én lettem beíratva, csak egy héttel később kezdődött. Miután elment, egész jól megvoltam egyedül, játszottunk a parkban a többi barátommal, de borzalmas volt a legeslegjobb nélkül. A második napon már bőgtem anyának, hogy Chanyeol után akarok menni, mert nagyon hiányzik.

Majd mikor hazaért, olyan boldog voltam, hogy szinte el se lehetett tőle szakítani, három napig náluk aludtam, amíg nekem el nem kezdődött a tábor.

Bár egy idősek vagyunk, ő mégis mindig úgy viselkedett, mintha érettebb és felnőttesebb lenne nálam. Úgy kezelt mint az öccsét, én pedig úgy mint a bátyámat, bár egyáltalán nem volt az.Ő mindent előbb kezdett, mint én. Előbb kezdték el érdekelni a lányok, előbb hagyta el gyermeteg viselkedését, előbb akart felnőtt lenni, mint én. És ebből származtak a problémáink.

Tizenhárom évesek voltunk, mikor Chan elkezdett járni egy nála két évvel idősebb lánnyal. Akkor szinte alig volt velem. Ha iskolába voltunk ugyanúgy viselkedtünk, hecceltük a másikat, egymás nyakán lógtunk, ami az iskola társainknak már annyira megszokott volt, de amint hazaértünk, nem az volt mint régen, hogy ő azonnal rohant hozzánk, hogy egyen anya isteni főztjéből, hanem elment valahová a barátnőjével, és csak késő délután ért haza. Ami engem nagyon zavart. Sose találkoztam a lánnyal, csak látásból ismertem, de nagyon nem volt szimpatikus. Elvette a legjobb barátomat, aki már nem csak az enyém volt.

Egyik este kiharcoltam, hogy Chanyeoléknál aludhassak. Az anyukája imádott, ahogy most is, úgy viselkedik velem, mintha a saját gyermeke lennék. Boldogan fogadott a házban, és küldött fel egy kis nassolnivaló és trécselés után barátom szobájába. Mikor kinyitottam az ajtót, ő szokásához híven bele volt merülve a videójátékba, fel sem tűnt neki, hogy megérkeztem.