Hibák [Szalai Ádám]

1.

Linett

Furcsa érzés kering bennem ahogy kilépek a teremből. Természetesen Ádám miatt, hiszen hat év az hosszú idő és újra találkozni valakivel aki először keltett bennem érzéseket, kissé felkavaró. Talán ez a megfelelő szó erre. Zavarban voltam és még mindig a hatása alatt vagyok. Egek. Annyit változott, közben mégis ugyanaz az ember maradt. Részben. Itt van előttem az arca. A frissen borotvált, jóképű arca amin legelőször a rikító zöld szemeit néztem meg. Valahol reméltem hogy eljön, de a másik részem abban a hitben dédelgette magát, mivel elfoglalt híres ember lett, kerüli az ilyen kis semmiségeket mint például ez az osztálytalálkozó. Kellemes csalódás.

A folyosón szaporán lépkedek, a bejárat előtt pár lány álldogál, így távolról felfedezek egy ismerős arcot. Remélem nem állítanak meg hogy az életemről kérdezgessenek és elmondják mennyit változtam mivel nem érek rá. Szabolcs nem a türelmes fajta közé sorolható.

-Ó, Linett!-szól utánam valaki mikor kilépek az ajtón.-Megismersz?-már hogyne emlékeznék azokra a mosoly gödröcskékre a kerek arcra és a szelíd tekintetre.

-Somogyi Kitti, ugye?-megjátszott zavart tekintettel időzök el röviden az ábrázatán. Egy pillanatig meghökkenve pislog rám, aztán leesik neki a mondatba fűzött erős szarkazmus.

-Aj, gyere ide!-kuncogva magához húz, mikor elválunk fél szemmel Szabolcs felé sandítok aki pont a suli előtt áll, az autóban lévő fény miatt látom hogy elmerül a telefonjában.-Bíztam benne hogy levágatod!-vette ujjai közé a hajamat.

-Ne hidd azt hogy nem gondoltam rá!-túrok bele igazítás képp.
Először akkor jutott eszembe mikor anya teljesen megszakította velünk a kapcsolatot, mintha elfelejtette volna hogy van egy lánya.
De (!) még milyen szerencse hogy én kaptam a világ legjobb apukáját.

-Téged vár?-Kittinek is feltűnik mikor ismét a várakozó sofőrre pillantok aki akkor teszi le a telefont.

-Igen.-nem akarom hogy ilyen lerázósan érjen véget a beszélgetés ezért halkan, legörbített szájjal válaszolok.

-Ó -szegezi fel tekintetét egy sunyi vigyor kíséretében.- akkor nem tartalak fel.

-Folytatás lehetséges?-reményteljesen teszem fel a kérdést.

-Ami azt illeti, holnap lesz egy buli a régi szórakozóhelyen. Tudod a brancs újra összeáll. Szeretném ha eljönnél!

-Holnap este?

-Légyszíves!-kérlel.-Nem sokáig maradok a városban.-hamar lepörgetem az agyamban a dolgokat, majd sóhajtok egyet.

-Rendben.-egyezek bele.

-Akkor holnap!-gyorsan ad egy puszit majd utoljára a távolban ülő férfira néz aki minket figyel.

***

-Apa!-kiáltok fel az emeletre amikor elkészülök a reggelivel. Szemeim gyorsan végigsuhannak a lefelé sétáló Szabolcson aki meghúzza a nadrágja övét és magára kapja a lezser kék pólóját. Vizes hajába túr párszor hogy ne álljon annyira szanaszét. Vonzó egy teremtmény, mégsem történt még köztünk semmi a csókot leszámítva.

-Jó reggelt!-rekedtes hangon szól felém aztán ajkaimra nyom egy apró csókot és kikerülve, helyet foglal az asztalnál. A telefont azonnal kézbe veszi pár perc erejéig.

Apa óvatosan rakja egyik lábát a másik után miközben megöregedett kezével erőteljesen megmarkolja a korlátot. Azért várok lent rá, mert nem kér a segítségből. Olyankor megkapom azt hogy nem ügyetlen ő, csak lelassult az évek folyamán.

Felfigyelek kialvatlan, karikás szemeire ami arra utal hogy ismét nem ment az alvás.
Igencsak leesett a lábáról az elmúlt időben. Már nem rohant a munkába, nem fuvarozott a suliba. Elég kihívást jelent neki lejönni a lépcsőn. Már nem az aki régen volt. Megöregedett. Viszont van, ami mindig szívmelengető érzéssel tölt el. Ha a szemeibe nézek, ugyanazt az el nem múló hatalmas szeretetet látom, amely akárhányszor csak rám vetődik, egyre erősebb fényű lesz.

-Jó étvágyat!-teszem eléjük a tányért majd kezdetét veszi a feszülten csöndes reggeli. Persze nem mindig ilyen a hangulat, máskor apa mindig kérdez valamit, de ha Szabolcs itt van még csak rám se néz.

Mikor anya anno lelépett, csak én maradtam neki. Rengeteg időt töltöttünk együtt, folyton kitalált valami programot. Étterembe mentünk, olykor városnézésére. Változtatott a fontossági sorrenden, és előtérbe helyezett. Sokat javult a kapcsolatunk, közelebb kerültünk egymáshoz, és ezzel párhuzamban egyre távolabb anyától. Kezdtem elfogadni hogy így alakult.
Mégis, mikor végeztem mindennel, ő keresett fel hogy munkát ajánljon nekem (...) hogy pontosítsak, Alex ötlete volt az egész. Majdnem egy év kellett hogy eszébe jussak. Egy teljes év...
Az időben az a jó, hogy nem áll meg. Történjen bármi, továbbhalad. Ezért van az, hogy az iránta érzett haragom elhalványult, és rábólintottam az ajánlatra. Így fordultam meg Alex éttermében először Magyarországon, pár év után pedig egy másik vendéglőben, Bécsben. Az utóbbi jobban tetszett, nem kellett folyton a mostoha apám elégedett képét bámulnom nap-mint-nap.

És, persze itt jön a képbe az irodavezető Szabolcs.
Matolcsi Szabolcs, Alex unokaöccse. Amikor látogatóba mentek, összegyűlt az egész család és anya (meglepő módon) mesélt rólam. Így nem voltam számára idegen, mikor először találkoztunk a Bécsi vendéglőben. Meg kell hagyni, elvarázsolt. A mosolyáról le sem tudtam venni a szemem. Vicces, kedves. Afféle álompasi. Mégis, ezek ellenére valami motoszkál bennem. Nem érzem azt amit kellene.

-Mikor indulsz?-kérdezem két falat között.

-Tízkor megy a gépem.-válaszolja és a rezgő telefonjára pillant. Apa ekkor jól láthatóan ingatni kezdi megőszült fejét. Szabolcs kinyomja és arrébb tolja a készüléket.

Nem kedveli.
Habár nem hoztam még szóba, de szeretnék majd beszélni vele erről, ha négyszemközt leszünk.

Anya és apa kimondottan utálják egymást. Ez is azon dolgok közé tartozik, amelyek soha nem változnak meg. Hat éve egy szót nem váltottak, még csak rá sem kérdeznek a másikra. Az új pasi jelöltet pedig tudjuk melyik fél rendezte (Alex közreműködésével), így megértem ha apának nem szimpatikus.

-Köszönöm a vendéglátást!-röpke pillantást vet az előtte ülőre aki csak a reggelire koncentrál.-Ha elrendeztem mindent, jövök.

-Az mikor lesz?

-Talán most hétvégén, talán a jövőhéten. Úgyis szólok majd!-kezét combomra csúsztatja, enyhén szorít rajta közben közelebb hajol egy csókért.

-Jó utat!-simítom meg arcát és egy rövid percre elveszek kék szemeiben melyek szomorúan merednek rám.

***

Amikor beléptem azt hittem ugyanaz a látvány fogad majd mint régen, de csalódnom kellett.

Páran körbeállnak, lötyögnek oda-vissza. A pultnál idős emberek isznak és önfeledten tárgyalnak valamiről.

-Linett!-az anno csóksaroknak nevezett kanapék mostanra át lettek rendezve box szerűre. Kitti feltűnően csápol a háttérzajként szóló zenét pedig sikeresen túlkiabálja.-Azt hittem már elfelejtetted!-ölel meg újra.

-Sziasztok!-intek feléjük. Pontosabban Daninak, Márknak és Zolinak (?). Meghökkenve pislogok Stibire aki széles vigyorral feláll hogy szorosan magához öleljen. Alig térek magamhoz. Tudtommal hatalmas haragban váltak el egymástól, most mégis egy légtérben vannak.

-Mesélj! Hogy vagy?-Kitti mellé ülök, így Dani kissé a sarokba szorul. Zoli kíváncsiskodva kezd azonnal a faggatásba és a többi szempár is várakozóan mered rám.

-Hallgatunk!-tolja elém Katona az előre kikért ital egyikét.

-Nos -veszek egy mély levegőt közben a bejárati ajtóra nézek amin belép egy magas alak fekete pólóban, sötétkék farmerban és tökéletesen belőtt frizurával, így belém fojtva a szót.