Az öröklét ára ✔

20.fejezet

- Bonifác, ébresztő.Szirának lassan vissza kell érnie.
- Ébren vagyok. - kapja fel a fejét.Bonifác még félálomban felül fekhelyén, rápillant a tűz utolsó pislákoló maradványaira.
- Nem aludtál, igazam van? - kérdezi, bár félig megállapításnak hangzik.
- A kérdésben benne volt a válasz.
- Akkor mit csináltál? - néz rám a mai nap először.Tekintete kicsit még homályos, hajába kéregdarabok keveredtek.Felállok átülök mellé és óvatosan kiszedegetem vörös tincsei közül a fát.Lehajol kissé, hogy könnyebben elérjem őket.A kezem reszket a hidegtől és a fáradtságtól.
- Semmit.Vártam Szirát, életben tartottam a tüzet. - válaszolom egyhangúan.
- Mennyit aludtam?
- Egész sokat.Keleten már rózsaszín az ég pereme.
- Jára, muszáj pihenned.Két napja szinte semmit sem aludtál.És ha ott leszünk nem törődhetek azzal, mikor esel össze a kimerültségtől. - hangja határozott, szavai összeszedettek.Kiveszem az utolsó kérget is a hajából, ő pedig felegyenesedik.
- Szirá mindjárt visszajön és indulnunk kell.
A hangom olyan, mint egy régi kereplő.Kicsit megköszörülöm a torkom, de érzem, hogy nem segít.A könnyek még mindig keserűen csípik a belsejét.
- Ez nagyon rossz kifogás.Tudsz ennél jobbat is.
- Nem kifogás, ez tény.
- Fogalmunk sincs mikor jön vissza.Lehet épp a bokor túloldalán hallgatózik, de lehet, hogy csak órák múlva ér ide.
- Hideg van. - folytatom az ürügyek gyártását, pedig én egyszerűen csak képtelen vagyok lehunyni a szemem.Minden pillanatban, ahányszor lecsukom a szemhéjam, Aida jelenik meg előttem.Az agyam újabb és újabb változatokat talál arra, hogyan lőtték meg.Csak találgatni tudok melyik lehet a valósághoz legközelebbi.
- Ez sem igaz.Vagyis én is fázom, de ez nem elég az álmatlansághoz.Aida van emögött?
- Miért van az, hogy mindig tudod, mi jár a fejembe? - kérdezem, de nem merek ránézni.
- Figyelj.Ismerleeek... - számol az ujjain - körülbelül 3 hónapja.És egy napja már talán barátoknak is mondhatom magunkat, mert egyikőnk sem próbálta meg kinyírni a másikat.És láttam, amikor az éjjel sírtál.
- Micsoda? - az arcom teljesen lenyúlhatott.
- Bambultál bele a tűzbe, akkor rakhattál rá.Azelőtt ébredtem fel.Láttam, ahogy a könnyek csorogtak le az arcodon.Nem akartalak kizökkenteni, nem tartozik rám.Így inkább hagytalak a gondolataiddal, de néztelek egy ideig.Féltem, hogy csinálsz valamit.
- De..de... - csak dadogni tudok a szégyentől.Nem akartam, hogy lássa, szenvedek.Nem azért, mert keménynek akartam látszani.Hanem, mert nem engedhettem meg magamnak a gyenge lány szerepét.Ha összezuhanok nem érek el vele semmit.
- Én nem tartalak ezáltal kevesebbnek.Elhiszem mennyire fáj. - mormolja végül.Lábait kinyújtja a fekhellyel párhuzamosan, átfogja a vállam és együtt ledőlünk a fára.Kezeimet magam elé húzom és a jobb tenyerem Bonifác emelkedő mellkasára teszem, de vissza is rántom.Pillanatok alatt tudatosult mit is teszek.Próbálkozok kiszabadulni a kezei közül, de nem enged.
- Bonifác mit csinálsz?Engedj el.Tényleg képes lennél félretolni Hellát? - ekkor Bonifác lenéz rám, szemöldöke a homloka közepére szaladt.Egy másodperc múlva újra az álla alá illeszti a fejem.Hangja tisztán, kedvesen cseng.
- Hella hogy jön ide?Ne légy ilyen naív, Jára.Hella a mindenem, de neked most szükséged van valakire és az egyetlen elérhető személy én vagyok.Azért fekszünk, hogy aludj, és átölelni azért öleltelek, mert fázol és, hogy megnyugodj.
- De úgy éreztem, mindenképp meg kell érintenem.
- Személyes varázsom.Komolyra fordítva, nem számít.Ha jól esik, tedd.
- Hiányzik, Aida. - suttogom váratlanul.
- Tudom. - válaszol suttogva Bonifác.Magam előtt látom emelkedő és süllyedő mellkasát.Lehunyom a szemem és hagyom, hadd folyjanak a könnyeim.Álmomban Aida mellett fekszem és a szívverését hallgatom.A kezem a mellkasán, arcomat a ritkás szőre csiklandozza.A bal kezem ujjaival játszom Aida bundájával.A kunyhónkban vagyok, de mintha valami nem stimmelne.Felülök, alattam az ágyunk van.Az egész testem, olyan nehéznek érzem.Körbenézek a kis házban.A miénk mellett egy másik ágy is van.Konrád a konyhában jön-megy, észreveszi, hogy felébredtem, rám mosolyog, aztán visszafordul a dolgához.Az ajtó halk nyikorgással kinyílik és Bonifác lép be rajt.Amint meglát, arca felderül és hozzám siet.És ekkor lágy csókot nyom a számra, kezét a hasamra csúsztatja.A legmeglepőbb, hogy visszacsókolom és lenézek a kezére.Alatta kissé dudorodik a hasam.Ez nem igaz.Hazugság.
- Ez csak álom. - nézek Bonifác mélybarba szemeibe.
- Igen, mondhatjuk így is.
- Nem.Megvan a bal kezem.És hogyan szabadítottuk ki Konrádot?Hol van Hella és Lídia?És Aida.Ő meghalt.
És ekkor mintha visszazuhannék a valóságba.Az álom elmosódik és a testemet egy láthatatlan erő húzza szét.A szemeim felpattannak, magam előtt újra Bonifác pihegő mellkasa tárul fel.Már teljesen világos van.Megmozgatom a fejem, jelzem, hogy ébren vagyok.
- Jó reggelt! - köszönt Bonifác.
- Mennyit aludtam?
- Pár órát.Hármat-négyet.
- Szirá?
- Még nem ért vissza.
- Hogyan?Nekünk kell utána mennünk. - felülök Bonifác fekvő teste mellől.Egyre csak a kezének melegsége fut át a bőrömön.
- Míg aludtál felmásztam az egyik fára.Pár órányira innen tüzet gyújtottak.Láttam a füstöt felszállni.
- Akkor mire várunk? - kérdezem.
- Rád.
- Én kész vagyok.Szedjük össze a holminkat és menjünk!
- Már összeszedtem.A tüzet eltapostam, a nyomainkat nagyrészt eltüntettem. - mondja maga elé bámulva.
- Akkor?
Felveszem a hátizsákom, felsegítem Bonifácot és elindulunk a füst irányába.Az erdő körülöttünk teljesen fehér, csak a fák csupasz ágai szakítják meg a tisztaságot.Nem szólunk egymáshoz egy szót sem.Rá se nézünk a másikra, csak néha látom a szemem sarkából, hogy rám pillant.A szégyen az, ami teljesen magába kerített.Hogyan gondolhattam arra, ami megjelent előttem.
- Jára, kérdezhetek?
- Persze.Mondjad!
- Miután lejöttem a fáról, visszafeküdtem melléd és elaludtam.Álmodtam valami képtelent.Te is ugyanazt álmodtad? - teszi fel a kérdést.
- Nem tudom mit álmodtál.
A gyanú, hogy egyet láttunk álmunkba, egyre nő.
- Megvolt még a kezed és bár csak egyszer láttam Konrádot ő is benn volt.És Aida még élt.Mi pedig....
- Megcsókoltál.És volt egy babánk...
- Aki nem született még meg. - fejezi be végül.
- Igen.De nem volt valóság. - próbálom meggyőzni magam.
- Nem az volt.Nincs jelentősége.Köszönöm, hogy válaszoltál.
- Megegyeztünk.És én is megkönnyebbültem, hogy elmondhattam.Szégyellem magam.
- Akinek szégyelnie kellene magát, az én vagyok, de nincs értelme.Ez csak egy őrült álom volt.
- De mindketten egyszerre láttuk. - világítok rá az álom egyetlen igazi problémájára.
- Natamina vagy.Kitudja mire vagy képes.
- Most rám akarod kenni, hogy én vagyok a hibás? - mondom tettetett felháborodással, de elmosolyodok a mondat végén
- Én?Ugyan. - már Bonifác is mosolyog.
- Azért ez elég fura.
- Micsoda? - hanglejtése nyugalmat áraszt.
- Még mindig alig ismerlek, de olyan hétköznapinak érzem a jelenléted.Muszáj mindig az igazat mondanom neked.És nem kételkedem egy szavadban sem, pedig ellőtted a kezem.
- Ez tényleg fura.Mondanám, hogy én nem ezt gondolom, de hazudnék.A saját fejemet zavarom meg.
- Meg az enyémet.
Ezután csendben maradunk egy időre, de nem az a kínos csend, ami ezelőtt is szakadékot hasított közénk.Ez az a fajta csend, ami mindenkinek kell, hogy elrendezze a fejében kavargó zűrzavart.Amikor nem gondolkodunk, nem koncentrálunk, csak hagyjuk hadd bomoljanak szét a sűrű gondolatgubancok.Nem akarunk az előttünk lévőre és a mögöttünk állóra gondolni.Csak a most gyenge fuvallata szalad át az agyunkon.Néha egy-egy felreppenő madár után egyszerre kapjuk fel a fejünk, elvétett lépésnél összekoccan a vállam a karjával.A némaság ellenére egymás mellett haladunk.Titokban mindketten figyeljük a másikat és tudjuk, hogy figyel minket a másik.Mikor a Nap túlhalad a fejünk felett megállunk, hogy együnk.Elővesszük a maradék vadhúst és csipekedni kezdjük.Egyikőnk sem eszik rendesen.A gyomrom dió nagyságú.Egyre közelebb vagyunk a táborhoz, egyre közelebb, ahhoz, hogy megtudjam mi lett Konráddal, a farkasokkal és végülis ki áll emögött.
- Apáddal mit fogsz tenni? - muszáj volt megkérdeznem.
- Fogalmam sincs.A hirtelen döntéseim nem a legmegbizhatóbbak, de nem tudok ezen agyalni.Még most sem hiszem el, hogy megtette.Ott hagyta Hellát és Lídiát, ha csak ott hagyta.Ki tudja, mit tett velük... - hangja, olyan reménytelen.Egyik térdét felhúzza a mellkasához, megtámasztja rajt a könyökét és tenyerével végigdörzsöli egyre növekvő borostáját.Bonifác nem szép férfi, de érdekes arca van.Orra egyenes, de vége húsos.Arca keskenyebb, az átlagnál, de nem feltűnő.Álla erős, nem inas, mint Konrádé.Szemöldöke vékonyabb és bizonyos szögből, mintha nem is lenne.Barna szemei felett vörös szempillák ülnek, hosszúak, de nem sűrűek.Borostája viszont vaskos, passzol a vörös hajához.
- Semmi bajuk.
- Te elhinnéd, ha ugyanezt mondanám, mikor Konrádról van szó?
- Nem.
- Na látod.
- De ha te nem eresztesz nyilat apádba, én fogok.Aidáért.
- Nem foglak megakadályozni.
- Ez nem helyes, ő az apád.
- De nézd mit tett.Az egyetlen, amit neki köszönhetek az te vagy.De bár ne így lenne.Ne érts félre.Csak, ha nem indulnak el, hogy levadásszák a farkasaitokat, nem indulok el én is és nem hagyom egyedül Hellát.Nem indul el Konrád utánuk, Aida nem hal meg.
- Nem tudod visszafordítani a történteket.
- Tudom, de neked is eszedbe jutott mindez, ugye?
- Persze.
Pár perce csend ül a vállunkra.Mindkettőnknek teljesen igaza van, de nehéz belegondolni ebbe az igazságba.
- Mennünk kell tovább.Nem akarok sötétben odaérni. - szakítom meg a csendet.Szinte rögtön el is indulunk.Menet közben Bonifác a kezembe nyom egy pár kesztyűt.
- Ez aljas húzás volt tőled.
- Tudom, hogy egy kézfejed van.Nem gúnyolódni akarok.Tömd ki a balt valamivel és húzd fel, ha megkötöznek nem veszik észre, hogy egy kezed van csak.
- Szerinted nem lesz feltűnő?Ha megkötöznek valószínűleg lecsúszik a kezemről.
- Lehet, de egyel több esélyünk lesz.
- Remélem beválik.
Egy sebkötözésre használt anyaggal kitömöm a kesztyű ujjait és a tenyerét, aztán felhúzom a kezemre.Szerencsére kissé hosszabb a szára és a szájánál egy madzaggal elköthetem.Mikor felemelem, csuklónál leliffen hátra, mintha kitörtem volna a kezem.
- Elég béna.Nagyon vaknak kell lennie annak, aki megkötöz, hogy ne vegye észre.
- Ketten leszünk kitudja hány ember ellen.Minden lehetőséget ki kell használnunk.Rejtsd el a fegyvereid annyi helyre ahány helyre csak tudod.Biztos vagyok benne, hogy végigtapogatnak.
Így is teszek.Lassan felkészülünk, de fogalmunk sincs, hogy mire.És amikor végre olyan közelségbe érünk, hogy lássuk kik ülnek a tábornál, legszívesebben visszafordulnánk és magunk mögött hagynánk a világot.A kifordult, mocskos világot.