Halott város

Egyszer hallottam egy történetet, egy halott társadalomról. A kérdés az volt, vajon mi történne a mi már jól kiismert, behálózott kis világunkkal, ha mi emberek eltűnnénk a színéről? Mi történne mindazzal, amit felépítettünk, amit feltaláltunk, kifejlesztettünk, átvariáltunk, kiírtottunk, betelepítettünk... Csak mi lenne akkor, ha hirtelen mi már mind nem lennénk?

De hiszen voltak erről filmek is. Dokumentumfilmek és sci-fik is, amelyben a híres épületek egy része magától összeroskadt, némelyiket elöntötte a víz és az alá került, némelyiket csak egyszerűen benőtték a növények, és vagy úgy néztek ki, mint egy hatalmas, betonból épült fa, vagy az őserdő teljesen magába foglalta, eltüntette őket.

Azt hiszem, lehet ebben valami. A természet előbb utóbb mindig visszafoglalja, ami az övé, és ha lesz rá lehetőség, meg is teszi... Bár arra még nem jöttem rá, miért tűnne minden ember ilyen hirtelen el.

De azóta néha eszembe jutnak ezek, és elkezdek gondolkodni. Elképzelem a világot így, és én vagyok az egyetlen túlélő. De ha van is rajtam kívül más, ezer meg ezer kilométerekre tőlem, sosem fogunk összefutni... Csak magamra számíthatok.

Egy városban, ahol felnőttem, ahol az egész életemet civilizációban éltem, majd hirtelen már csak azon kaptam magam, hogy ha kilépek a szobám ajtaján, az erkélyajtón egy sor lián és faág próbál betörni hozzám.

Hogy mikor kimegyek a házunk elé, ott a csöndes, üres játszótér fogad, amely fákkal és cserjékkel övezett, ahol a szél fújja az avart, és a nap fénye foltokban éri el az arcom a lombok miatt, akár egy régi erdőbéli kiránduláson.

Hogy ha éhes vagyok, kapásból megszólalnék, el kéne mennem végre a boltba! ... De amikor arra járok, már csak a feliratot látom ugyanolyannak. A katasztrófa előtt valaki nyitva hagyta az ajtót, és a növények magjai szabadon beeshettek a járólapra, ahogyan a földet és port is behordta a szél. Ma már akkora gaz áll ki belőle, hogy ha bemennék, attól félek, rögtön rálépek valami kisebb kígyóra, vagy egy hatalmas rovarra. Így inkább csak némán elkerülöm...

Ha éhes vagyok egy fél arzenált kell a hátamra vennem, és vadásznom kell a saját városom koszos, bitumenes utcáin, amit már feltörtek a fák gyökerei, és a réseket ugyancsak benőtte a fű, némelyik utcán nyulak szaladgálnak, a másikon meg vaddisznók... Elképzelem, hogy mindig ilyen volt, és próbálok együtt élni azzal, amim most van.

Őzekre vadászok a szupermárketek előtt, farkasokat kerülgetek a háztömbnél, és szívom a tiszta, kocsik által nem szennyezett levegőt. Ez most a természet, és a modern világ találkája. Pontosabban ezutóbbi bukása. Egy város, ami már csak árnyéka önmagának. Enyém az utolsó halott város.

Aztán persze felébredek... Felnézek az emberekre, az élő, mozgó, sürgő-forgó városra, akárcsak ha egy álomból ébrednék. Mint egy civilizációba került ősember, aki hirtelen semmit sem ismer. De aztán végül hamar visszaszokok... Végső soron, ez csak egy álom, egy képzelgés. De ami körülöttem van, ez itt a valóság.

Kissé megkönnyebbültebben hajtom le a fejem, és egy halvány mosollyal az arcomon eredek útnak hazafelé az utcákon. Az iskola lefárasztott és ideje végre hazaérni, de hát miért ne nézzek már egy kicsit közben körül, miért ne nézzem meg mi újság az én kis városommal?

Mióta nagyobb lettem, úgy érzem még a nézőpontom is megváltozott. Akkor kicsi voltam, most magas, akkor az egészet néztem, most a részletekre koncentrálok. Akkor volt aki idegen, és volt akit szeretek.

Aki idegen, azt elkerültem, akit ismertem, az mellől sose mozdultam. Most minden idegen egy kicsit ismerős. A velem egykorú fiatal, aki mindig szembe jön velem ilyentájt a főutcán; a bácsi, aki reggel mindig elmegy mellettem a munkába menet, és még csak azt sem tudja, hogy én megismerem. Az eladó hölgy, aki a pékárusnál elengedett egy húszast azzal, hogy majd úgyis jövök még ide és akkor megadom; az utcán rám mosolygó kisgyerek, akinek tetszik, hogy egyszer visszamosolyogtam...