Attack on Titan Fanfiction - Soto no Sekai (Eren x Oc) [BEFEJEZETT]

Megfejthetetlen múltbéli kötelékek...

A szúrós pillantású, alacsonyabb katona sóhajtva ültetett a földre. A többiek is egyenként szálltak alá, egyikük a hátán cipelte a Rendellenes holttestéből előbukkanó fiút. Úgy tűnt, csak nincs eszméleténél. A kadétokon kívül, akiket még a Felderítő egység megérkezése előtt kebeleztek be, nem volt több áldozat. Sajgó bokámat maszíroztam, majd az engem segítő katona mellém térdelt és egy erős, határozott mozdulattal visszarakta az elmozdult csontot a helyére.
- Rá tudsz állni? - kérdezte rideg tekintettel, hangjából mégis némi aggodalmat lehetett kihallani.
A vállára támaszkodva próbáltam két lábra emelkedni, de a bal lábam remegve rogyott össze, én pedig a földre huppantam.
- Ahogy kiskorodban is, most is csak a baj van veled - mondta panaszkodó hangnemben.
- Elmagyarázod kérlek, honnan ismerjük egymást?
- A nevemet már biztos tudod: Rivaille Ackermann. Egyszer régebben, mikor Erwin parancsok ment a szüleidhez látogatóba, engem is magával vitt. Nagyon kicsi voltál még ezért nem emlékezhetsz rám. 
- Te vagy Ackermann-san? Apa nagyon sokat mesélt rólad! Olyanokat például, hogy te még a Kouga klán (írói megjegyz.: a Kouga klán egy Sengoku kori ninja klán, amely folyamatos háborúban állt az Iga ninja klánnal) fejénél is erősebb vagy, meg sokat kell gyakorolnom, hogy ha egyszer én is olyan gyors akarok lenni, mint te. 

- Szóval nagyon dicsért. És, most már le tudnál győzni egy párbajban?

- Az attól függ. Ha nem használnád a manőverfelszerelést, akkor pillanatok alatt. Viszont ha igen, akkor szerintem az egy nagyon hosszú csata lenne - vigyorodtam el, amit Ackermann-san egy halvány, gúnyos mosollyal díjazott. 

- Ezt kihívásnak vettem - mondta ridegen, majd az ájult fiú felé pillantott. - Na, de hagyjuk a nosztalgiát, inkább foglalkozzunk azzal a kölyökkel.

Amikor ránéztem a fiúra, ugyanaz az érzés fogott el, mikor a Rendellenes szemébe pillantottam. Olyan  volt, mintha ismerném. Armin végig mellette ment, mintha nagyon jó barátok lennének, majd mikor a termetes kadét lefektette a földre a fiú ájult testét, mellétérdelt és szorosan megfogta a kezét. Szeméből potyogtak a könnyek, akár a téli égboltról a hűvös pelyhek.

- Eren... annyira hálás vagyok! Annyira hálás vagyok, hogy élsz!!
Szóval Eren a neve... nem cseng valami ismerősen... De a tekintete nagyon is az volt! Elszánt és vérszomjas tekintet, mely a céljaiért akár magával az oni*kkal (írói megjegyz.: aki nem tudná, az onik a japán mitológia lényei, melyek a nálunk démonnak nevezett lényekre hasonlítanak leginkább; a pokol ördögi szolgái, pusztítást és káoszt hagynak maguk után) is megküzd. Ackermann-san unott arckifejezéssel sétált az eszméletlen sráchoz, majd jobban szemügyre vette. Semmi rendkívüli nem volt benne, a szakadt ruháján kívül. Armin felnézett a hadnagyra, majd egy könnyed mozdulattal letörölte arcáról a könnyeket és feljebbvalója arcára pillantott.

- Gőzöm sincs mi lesz most, ha ezért nézel ilyen reménykedő szemekkel - mondta Ackermann-san. - De ha engem kérdezel, talán képes lehet irányítani egy titánt, miután az felfalta.
- Uram, nem az az óriás falta fel, amelyikből kimászott - mondta Armin kételkedő hangnemben.
- Én hallottam hasonló esetről! - mondtam. - Elméletileg vannak olyan emberek, akik képesek titán formát ölteni.

- Hogy mondtad-? - kérdezte elkerekedett szemekkel Ackermann-san.
- Igen, a hazámban hallottam mondákat a titán-alakváltókról! Elméletileg veszélyesek, de ha a saját oldalára állítja valaki egyiküket, akkor hatalmas erőre tesz szert az illető.

-Valaki más szemszöge-

Éreztem a hátam alatt keményedő földet. Egyik tagomat sem bírtam mozdítani a kimerültségtől, de a szememet sikerült résnyire kinyitnom. A napsugarak minduntalan elhomályosították a képet, de másodperceken belül már tisztán láttam. A kék eget pillantottam meg, majd ahogy egyre jobban fel tudtam ülni, azt vettem észre, hogy egy mezőn vagyok. Mi történt? Hol van a Rózsa fal? Hol van Armin? Teljesen egyedül voltam, sehol semmi ismerős dolog...
Megszeppenten álltam fel, hogy jobban körbe nézzek. A távolban egy sötét hegy magaslott, előtte egy hatalmas erdő.
- Nem értem ezt az egészet... Talán el kéne indulnom... Lehet, hogy meg találom Armin-ékat.
Lassan, de biztosan vágtam neki a hatalmas rengetegnek, úton a hegy felé. Magam sem értem miért, de olyan érzésen volt, ott talán válaszokat kapok a kérdéseimre...
Az erdőben sötétség és ijesztő csend honolt, sehol egy őz, vagy madár. Legutoljára 5 éve éreztem ilyesfajta félelmet: mikor áttört a Mária fal és mikor végignéztem édesanyám halálát. Még most is emlékszem az utolsó szavaira: "Eren! Maradj életben!!".
Éreztem, ahogy a szemeimből könnyek kezdenek hullani... Ez a fájdalmas emlék jó pár sebet ejtett a lelkemen, de mégis tovább akartam élni, Anyáért. Szerettem volna, hogy büszke legyen rám és elismerjen, csak hát... ez most már lehetetlen. De, pontosan ezért akarom megölni az összes titánt: hogy többé senki ne érezze azt a fájdalmat, amit egy szerettünk elvesztése okoz. Azok undorító mocskok mindenkit megfosztanak az álmaitól és a céljaitól... rettegésben tartják az egész emberiséget!

Megint éreztem, hogy áramlik bennem a düh és gyűlölet. Valamivel el kellett csendesítenem a gondolataimat, ezért dúdolni kezdem. Nem tudom már hol hallottam, de nagyon szeretem ezt a dallamot.

Az ösvény, amin elindultam olyan végtelennek látszott, hogy még azt sem tudtam megállapítani, milyen messze lehetek a hegytől. Legalább 4 órája gyalogolhattam. Elég kimerült voltam, de az erőm végleg elfogyott pár lépés után és a földre zuhantam; egyből elaludtam. 

Na, Minna-san, szerintem elég jól kitettem magamért! Ez eddig a leghosszabb fejezet és még ezen a héten hoztam! Próbálom majd hetente, talán kevesebb időközönként hozni a részeket és tartani minimum ezt a terjedelmet! Hogy tetszik nektek? Írjatok véleményt! 😘😘😘