Az öröklét ára ✔

23.fejezet

Hatalmas koppanásra ébredek. Mikor kinyitom a szemem, a lábaim előtt egy kicsi fatál hever, amiből az étel félig kifolyt. Azt sem tudom mikor aludhadtam el. Közben kivilágosodott, a Nap sugarai kegyetlenül furakodnak be a szemhéjam alá. A kábulatból felébredve felnézek, az íjász épp közel hajol hozzám. Egyre közelebb. A fejem mellett mindkét kezét előre nyújtja a vasig és nekiáll kikötözni az egyik kezem. Egy pillanatig a megnyugvás ritka örömét engedem meg magamnak, de egyáltalán nem is reménykedem abban, hogy elenged. Az képtelenség. Talán csak a fél kezem köti ki, hogy enni tudjak. De ha kiköti az egyik kezem rájön, hogy hiányzik a kézfejem és elveszik az egyetlen lehetőségünk. Kitudja mit tennének, ha rájönnének a csalásra. Nem szabad hagynom. Zavarodott módjára rángatózni, kiabálni kezdek. Mellettem Bonifác és Konrád is felriad. A szemem sarkából látom, hogy rángatják a köteleiket. Lábaikkal próbálják elérni, de nem tudnak eléggé befeszülni, hogy kárt tegyenek benne. Nem törődve velük folytatja a kibogozást.
- Kuss legyen. - veti oda nekem érdektelenül. Hangja magasabb, mint képzeltem, de illik a sólyomszerű arcberendezéséhez. A ferde törökülésből a lábaim becsúsztak szűk terpeszébe. Hirtelen ötlettől vezérelve meglendítem a lábam és ágyékon rúgom. A férfi nemes egyszerűséggel rámroskad. Álla éppen elcsípi a vállam, hallom ahogy fogai összekoccannak. Egy pillanat múlva már tápászkodik fel, de egy ujjal sem ér hozzám. Amint velem szemmagasságba ér az arca, megáll. Állát tenyerével dörzsölgeti, az éppen serkenő világos borostája serceg a keze alatt. Két szeme különböző színű, de csak egy halvány árnyalatnyival. Az egyik írisze majdhogynem egybevegyül a szemfehérjével, a másik egy fokkal kékebb. Haja a legvilágosabb szőke, amit csak elképzelni lehet. Ami mégis a legijesztőbb, a szarkalábak a szeme körül. Legalább tíz évvel idősebb Bonifácnál, ha nem többel. Arca egy halovány villanásig ellágyul, mintha sajnálat futna végig rajta, de rögtön visszatér az a rezzenéstelen, gyilkos düh a vonásaiba. Ellöki magát és felegyenesedik. Loporolja magát és félvállról hozzámszól:
- Te kis....tudod mit, old meg.
Ellép Bonifáchoz, aki még mindig próbálkozik, Konráddal ellentétben. Ő már lenyugodott és minden lépését figyeli a Sólyomarcúnak.
- Ha sokáig vergődsz még, öregem, nem fog érdekelni esztek e vagy sem. - mondja ugyanolyan elfojtott haraggal Bonifácnak. Azonnal abbahagyja a vergődést és engedi, hogy kioldja az egyik karját. Bonifác felveszi a szabad kezével az előtte heverő fatálat. Valószínűleg az enyém előtt került oda és csodával határos módon nem rúgta fel. A Sólyomarcú közben átlépte félve a lábaim és eloldozta Konrád egyik kezét, aztán adott neki egy ugyanolyan tálkát, mint amilyet mi is kaptunk. Mind a három tálban barna, darabos kotyvalék van. Jobban megnézem, talán szétfolyósodott kenyérdarabok úsznak a bizarr lében. Mindenesetre étel.
- Nem vette észre? - kérdezi Bonifác.
- Nem tudom. Volt egy pillanat, amíg olyan furán nézett rám utána. A szeme....a szemében van valami kísérteties. Szerintem jóval több annál, mint aminek mutatja magát. - válaszolom csendesen. Konrád kissé előredőlve a tálkámért nyúl és a számhoz emeli. Ismerős a mozdulat, a halk hümmögés, amit hozzá kiad magából. Régi emlékeket idéz fel bennem, mikor még kislány voltam. Az étel, ami a tálkából lassan a számba csorog zsíros és íztelen, a kenyércafatok undorítóan cuppognak minden nyelésnél, de túlságosan éhes vagyok. Megeszem az összeset, hogy Konrád is ehessen. Leteszi a földre és magához veszi a sajátját, hogy mohón elfogyassza a tartalmát. Míg Konrád szótlanul eszik Bonifác felé fordulok, de hirtelen elkapja a fejét az eredeti szögből.
- Tudom, mit néztél. - hazudom. Csak sejtésem van,hogy min járhat az agya.
- Egyszerűen nem tudom elfelejteni. - mormolja az orra alá. Nem igazán szeretné, ha Konrád hallaná, de megértem.
- Én sem. Néha csak váratlanul megjelenik előttem a kép és az érzés.
- Milyen érzés? - szól közbe Konrád a tálka tartalmának elfogyasztása után.
- Hogy natamina vagyok. Ez szinte még nekem is új. Bonifácnak pedig teljesen. - füllentem. - Vannak szüleim valahol a világban. Te ezt tudtad?
A válasz néma csend.
- Tehát igen. Sose gondoltál rá, hogy megkeresd őket? - kérdezem ártatlanul, céltalanul.
- Hogyan tettem volna? Annyi ember él a világban, szerinted megtaláltam volna egy síró csecsemővel az oldalamon a szüleidet? - förmed rám. - Van amihez én is kevés vagyok. Felnevelni fel tudtalak, de mindenre én sem vagyok képes.
Nem tudom miért ilyen, de ha így játszunk, hát legyen így.
- De elmondhattad volna. 16 évig még azt is eltitkoltad, mi vagyok. Akkor már ezt is elmondattad volna egy úttal.
- És hogy vetted volna? Fiatal vagy még.
- Ahhoz nem vagyok fiatal, hogy megkívánj? - ezzel bevittem az utolsó ütést. Először meglepettség, csalódottság, aztán szégyen ül ki az arcára. Talán túl messzire mentem , de még egy ilyen helyzetben is képes gyerekként kezelni. Sőt most a leginkább.
- Álljunk meg. Ti már...? - néz rám kérdőn Bonifác.
- Mi közöd hozzá? - vakkantja oda neki Konrád.
- Még nem. - mondom halkan.
- Miért mondasz el neki mindent? Ennek az őrült Jakabnak a fia. - förmed rám újra Konrád.
- Most veszítette el az életét, a felesége, a gyereke hazugság volt. És most a saját apja tartja fogságban. Mindent elveszített. Te miért nem emlékszel arra, amit elveszítettél? - hangom halk, de olyan határozott, amennyire csak tőlem kitelik. Nem hagyom, hogy továbbra is Bonifác ellen legyen.
- Mert az, hogy téged elveszítselek, minden más veszteséget elhomályosít.
- Bonifác segített, hogy megtaláljalak. Nélküle nem lennék itt most veled. Nem tudnálak kiszabadítani.
- De nem is fogtak volna el téged, ha nem jössz ide vele. Nem akarnának gyereket kettőtöktől.
- Ez így van, kedves Konrád, fején találtad a szöget. - hangja még mindig hátborzongató és ahogy mind a hárman felé fordulunk, ugyanaz a gunyoros mosoly fogad, mint eddig. Jakab a most is lobogó tűz mellől figyel minket.
- Bonifác, fiam, nem akarsz mondani valamit Konrádnak rólad és Járáról?
- Mit mondanék?
- Tudod, volt az az álom. Amit mindketten láttatok.
- Honnan tudhatna bármi ilyenről? - kérdezem.
- Bonifác végig a hasad bámulta, szépségem. És mivel gyanítom, hogy még nem ejtett teherbe, valamikor máskor láthatta.
- Csak Lídiára gondoltam.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Konrád mit gondolsz?
Konrád reményvesztetten maga elé bámul. Próbálok hozzáérni, de elhúzódik.
- Konrád. Te is tudod mit jelent, ha két natamina, legyenek akár csak részben azok, ugyanazt álmodja egy időben. - szól nyájasan Konrádhoz. Bonifác és én csak kapkodjuk a fejünk, hol egymásra, hol Konrádra vagy Jakabra.
- Jövőkép. - ennyit mond Konrád. Beszéde túl lassú. Mint aki álomból felriadva próbál értelmesen beszélni.
- Így van. A természet bepillantást engedett nektek a jövőbe. Hát nem izgalmas? És én válthatom be a jövőt, micsoda mámor. - örvendezik Jakab. - Oh és nem éreztek valami furcsát? Konrád nem vagy álmos?
Konrád feje épp ebben a pillanatban bicsaklik le. Kiütötték újra. Kezdem érteni mi következik most. Agyam rögtön kiút után kutat, de nem talál semmi használhatót.
- Nos fiatalok, már csak rátok várunk.
- Nem fogom megtenni. - kiabálja Bonifác. Szabad kezét az ágyéka elé szorítja, de így is látni a feszülő anyagot alatta. Kiszabadulhatnék. Talán lenne időm, de nem hagyhatom itt Konrádot és Bonifácot.
- De, meg fogod. Konrádot kiütöttük, nem jelent veszélyt. Ti ketten ajzószert kaptatok, de bitang erőset.
- Akkor sem. - kiabál újra. Apró izzadságcseppek gördülnek le az arcán, pedig az idő fagyos.
- Oldozzátok el és vigyétek a ketrec túloldalára őket. Onnantól az ő dolguk.
Mindketten üvöltözni, rúgkapálni kezdünk. A Sólyomarcú és a Lomha kioldoznak minket és áthurcolnak a ketrec túloldalára. Próbálom megvetni valamelyest a sarkam, de a Sólyomarcú túl magas, alig ér le a lábam. Nem fogom megtenni. Nem vagyok állat, aki csak az ösztönei szerint él. A földről el van takarítva a hó és egy vastag pléd van leterítve. Rálöknek minket. Bonifác elkap, hogy ne lökjenek rajtam akkorát. Biztosan tart maga mellett. Ránézek. Ő is engem bámul. A szemem lassan lekúszik az ajkára. Hihetetlen kéztetést érzek, hogy megcsókoljam. Közel hajol hozzám, aztán hirtelen elhúzódik, nekiveti a hátát a rácsnak. Kétségbeesetten veszi a levegőt, mintha ez lenne az utolsó, amit vehet. Próbálom magam a legkisebbre összehúzni. Miért nem futottunk még el? Mintha más vezérelne és az a más mégis én lennék, kinyújtom a karom és Bonifáchoz mászom a pokrócon. Az agyam hátsó szegletében sikoltozik egy hang, hogy nem szabad, de lassan elhalkul és végül megszűnik. Helyét az őrült vágy veszi át. Akarom Bonifácot, akarom, hogy magáévá tegyen. Bonifác újra rám emeli a tekintetét, szemei besötétedtek, légzése mély és szapora. Erőteljes mozdulattal a hátamra dönt a pokrócon és fölém mászik. Pár másodpercig még néz, mintha gondolkodna, de aztán lehajol és megcsókol. Lassan félve, mintha valamit elronthatna, aztán engedélyt nem kérve bedugja a nyelvét a számba és táncba kezd az enyémmel. Ajkai forrók, igazi áldás a  hidegben. A lábaim feligazítja a derekára és teljes súlyával rám nehezedik. Férfiasságát egyenesen az ágyékomhoz nyomja, amitől mégjobban magamban akarom tudni. Átkarolom a nyakát és nekifeszítem a testem. Bonifác halk morgást hallatt és anélkül, hogy elszakadna tőlem szó szerint leszabja egyesével a ruhákat a felsőtestemről. A varrások recsegve adják meg magukat Bonifácnak. Végül megszabadít az utolsó bőrdarabtól is, ami felül takart. A hideg épphogy érinti a bőröm, mintha egy izzó vulkán közepében feküdnék. Bonifác rám nem várva magáról is leveszi a mellkasát és hátát elfedő ruhát. Válla meglepően széles, mellkasán apró fürtökben vörös szőr nő. Végigfuttatja rajtam a szemét és leszabja rólam a többi ruhát is. Mellkasa őrült gyorsasággal emelkedik és süllyed. Hagyom, hogy lejjebb vándoroljon a szemem. Kis terpeszbe nyitott lábai között pattanásig feszül az anyag. Észreveszi, hogy nézem. Szája kéjes mosolyra húzódik. Lehúzza magáról a cipőt és a nadrágot, de közben végig a meztelen testemen pihenteti a szemét. Tekintete felcsillan, amint újra fölém kerül. Fél kézzel közelebb húz magához, csípőjét lejjebb ereszti hozzám. Halkan sikkantok, mikor hozzámér. Vár, hogy szokjam az érzést, aztán gyengédség nélkül belémtolja a férfiasságát, míg a csípője el nem éri az enyémet. A melegséget, ami eddig az alhasamban uralkodott, fájdalom veszi át. Nem kínzó, gyötrelmes fájdalom, mint a kezem elvesztésekor. Fáj, de elviselhető. Számat némán kinyitom, levegő se ki, se be nem jön rajt. Bonifác arcán is ugyanezt látom. A kezdeti mozdulatlanság után, Bonifác elkezdi előre-hátra mozgatni a csípőjét. Lenézek oda, ahol testünk találkozik. Halványan vér borítja be Bonifác sápadt bőrét. A sarkára nehezedik és egyenes gerinccel mozog tovább, de végig engem néz. Most sem gyengéd, csak a vágy hajtja. Kezével egyhelyben tart, ujjait belevájja a csípőm húsába. Gyorsan, erőteljesen mozog, bennem a fájdalom mellett még valami nő. Eltompítja a fájdalmat és egészen a mellkasomig kúszik a bizsergés. Önkénytelenül nyögdécselni kezdek és ezzel egyúttal Bonifác is kéjesen sóhajtozik. Lökései egyre gyorsabbak, a bizsergés egyre intenzívebb, a fájdalmat egyre kevésbé érzem. Mikor azt hiszem gyorsabb nem lehet, Bonifác meghazudtolja és őrült módon folytatja a szexet. Gyorsabb és gyorsabb lesz míg végül utoljára lök egyet és nem húzódik vissza. Egyik kezével a csípőmbe markol, a másikkal az egyik mellembe kapaszkodik. Érzem, ahogy kemény férfiassága lüktetve pumpálja belém forró nedvét, közben hangosan kiáltozik formátlan hangokat. Ezután mintha kiszállt volna belőle minden erő és rámrogy majdnem eszméletlenül. A fejem ekkor nekem is kezd kitisztulni. A vágy helyét kimerültség veszi át. Magamhoz szorítom Bonifác ernyedt testét mielőtt lecsukódnának a szemeim. Az utolsó, amit látok Jakab őrült vigyora. Az utolsó, amit hallok Bonifác gyenge hangja:
- Sajnálom.