Titanic: A Szakadás

1. Nyugvó tenger, mit hátrahagyunk

  Egy átlagos szerdai napnak indult. Látszatra olyan volt mint az összes többi, ám ez közel sem volt igaz Southampton lakói számára. Ezen a napon indult útjára ugyanis a hatalmas népszerűségnek örvendő óceánjáró, a Titanic.  Akik ott voltak mind látták. Akik a hajón utaztak mind tudták. Azt, hogy egy történelmi esemény részesei lesznek délben, tizenkét órakor, amikor a hajó kihajózik a kikötőből. Austin Navratil, történetünk főszereplője irtózott a gondolattól, hogy részt vegyen az úton.
- Austin, a legjobb modorodat vedd elő, amikor belépünk a hajón. Nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy csak egy neveletlen gyerek vagy.
- Sem gyerek, sem pedig neveletlen nem vagyok. Igaz ugyan, ezt nem neked köszönhetem. - Válaszolta cinikusan édesanyjának a fiú.
- Vigyázz a szádra, mert különben...
- Apa, segítek a csomagoknál! - Kiabálta el magát Austin, majd büszkén elszökkent dühöngő anyjának mondanivalója elől.  Edward Navratil már munkába állt, csupán azért jött ki a kikötőbe, hogy családjának csomagjait a hajóra vitesse. A Navratil család neve egykor nagynak számított, ám ez a hírnév már régóta hanyatlóban volt, mióta családi vállalkozásuk tönkrement. Nem sok lehetőségük maradt, hogy mentsék, amit még lehet, ám a Titanic első útja nagy reményeket adott számukra, hogy Amerikában új életet kezdve helyrehozzák a történteket. Austinnak volt egy húga is, Anastasia, aki alig kettő életévével utazott a hajón.

Miután a csomagokat a hajóra szállították, és mind a hajón voltak, itt volt az ideje, hogy elfoglalják lakosztályukat a másodosztályon. Dél volt. A hajó indulásra készen állt.  Rengeteg boldog embert lehetett látni akkor a kikötőben. A hajóról mind integettek otthon maradó szeretteiknek, a lent bámészkodók pedig kisebb-nagyobb irigységgel köszöntek el az utasoktól. Miután a hajó majdnem neki ütközött egy jóval kisebbnek, a Titanic eltűnt a messzeségben. Dorothy, Austin édesanyja javasolta, hogy nézzenek körül a hajón, ott is inkább a fedélzeten, hogy kapcsolatokat építsenek és előadhassák, hogy milyen jó módúak ők valójában. Mint egy iskolai osztálykiránduláson, úgy taktikázott a hölgy, ami Austint viszont teljesen hidegen hagyta.
- Miért kell ismerkedni? Miért kell egyáltalán ledugni magunkat mások torkán? Ha már itt vagyunk ezen az istenverte hajón, nem lehetne élvezni?
- Arra van még egy heted, most fontos, hogy az emberek megismerhessenek minket. Ezáltal jó lehetőségekhez juthatunk. - Kezdte részletezni gondolatait a hölgy. - Figyelj, ezek itt mind gazdag, jómódú emberek. Talán az egyikük hozzásegítene téged az ügyvédi pályához.
- Már megbeszéltük ezt, anyám. Én nem leszek ügyvéd.
- Erről nem te fogsz dönteni, édes fiam Én tartottalak el téged vagy te magadat a hosszú évek alatt? Gondolod, hogy ezt majd nem kell meghálálnod valamivel? - Háborodott fel Dorothy.
- Nem mondhatod meg, hogy miként éljek ha majd kirepülök.
- Majd meglátjuk! - Válaszolta Dorothy, Austin pedig elviharzott.
Ahogy a hajó elejéből sétált a hajó végének irányába, egyre inkább csillapodtak az érzelmei, ő pedig megnyugodott. Kezdte élvezni az óceán csodálatos illatát. A fedélzet legvégén, közel a hajócsavarhoz, több tíz percig csodálta a vizet, a tájat, melyet maguk mögött hagynak és mint a levegőt, kifújta magából az összes fájdalmat. Mindig ezt tette, amikor úgy érezte nem bírja tovább, az óceáni levegő pedig kellően megnyugtatta őt a hajón. Tizennyolc éves létére meglehetősen érett volt. Jól lehet, ehhez hozzátartozott a nehéz gyermekkor, amit maga mögött hagyott.  Eljött az este és ő is visszatért lakosztályába készülődni a vacsorára. Anyja közölte vele, hogy megismerkedett egy meglehetősen előkelő családdal, így aznap este velük fognak vacsorázni.
Miután elkészültek az estére, elindultak az első osztály étterme felé. Keresztül mentek a híres nagy lépcsőn, majd beléptek az étterembe. Új asztalok, új evőeszközök és étkészletek tárultak eléjük. Ez fogadta a Navratil családot (természetesen szolgálatban lévő apjuk kivételével). Helyet foglaltak az ismeretlen családnál, majd mielőtt elkezdődött volna a vacsora, Dorothy elkezdte szövögetni a szálakat. Felszolgálták az előételt, ő pedig beszámolt a roppant "sikeres" és saját cégéről. Megkérkezett a főétel, mire ő mesélt a csodálatos környékről, ahol Austin is felnőtt. A desszert, vagyis a hab a tortán pedig az ügyvédi karrier volt, amit Dorothy szerint Austin buzgón tervezett beindítani. Ez már több volt a soknál a fiú számára, így egy szó nélkül felállt és elsétált az asztaltól.   A fedélzetre vette az irányt, pontosabban oda, ahol délután is levezette a feszültséget a nyugvó tengert bámulva. Tudta, hogy ha nem nyugszik meg olyat tesz, amit még ő maga is megbánhat. Amikor odaért és megfogta a hideg korlátot szeretett volna magabiztos és büszke lenni. De nem volt az. Egyszerre kitörtek belőle az érzelmek és sírni kezdett. Nekidőlt a korlátnak és csak sírt szüntelenül. Hirtelen elmúlt minden bánat a szívéből. Egy fiatal férfi hang megszólalt mögötte.
- Minden rendben? - Kérdezte egy hang, mire Austin szíve kővé dermedt az ijedtségtől.
- Szent isten! - Kiáltott fel indulatosan. - Sajnálom, de eléggé megijesztett.
- Láttalak az előbb idefelé futni, elég zaklatottnak tűntél.
- Ezért idáig követtél? Ez kedves.
- Gondoltam, talán akarsz róla beszélni. Én is magam alatt vagyok!
- És mégis miért? Nem tűnsz olyannak, aki tele van problémákkal.
- Persze, végül is csak egy huszonnégy éves férfi vagyok az első osztályról, aki még mindig a családja jól menő vállalkozásának rabja és aki nem tudja valóra váltani az álmait. Ez a hajó nekem olyan, mint egy átok, nem pedig egy álom.
- Ismerős érzés! - Válaszolt rövid mosollyal az arcán Austin, majd megfordult és bemutatkozott a neki.
- Austin Navratil vagyok. És te?
- Edmond Brown. - A fiú sármosan visszamosolygott. - Mondd, kérsz egy cigarettát?
- Elfogadok egyet, köszönöm. - Válaszolt a fiú, aki még soha életében nem szívott el egy szálat sem.
Ahogy beleszívott köhögési kényszert érzett, de nagy nehezen sikerült elfojtania magában. Ettől föggetlenül ez Edmondnak is feltűnt.
- Első szál, igaz? - Kérdezte nevetve.
- Ennyire egyértelmű? - Kérdezett vissza, majd köhögni kezdett.
- Majd megszokod. - Mondta határozottan, majd feltette a kérdést, aminek válaszára leginkább kiváncsi volt. - Mi a te álmod, kedves Austin?
- Színész szeretnék lenni. - Mesélte lelkesen és mosolyogva. - Az anyám persze nem tűnik túl lelkesnek az ötlettől.
- Aki így el tudja fojtani magában a köhögést, az biztosan nagyszerű színész lesz.
- Köszönöm! - Mindketten nevettek.
- Nekem most mennem kell, de biztosan látjuk még egymást, Austin.
- Így legyen! - Válaszolt a fiú, majd Edmond visszasétált a fedélzetre. Austin, akiben megváltozott valami, ismét a tengerre nézett és a következőt mondta. - Színész leszek!