Attack on Titan Fanfiction - Soto no Sekai (Eren x Oc) [BEFEJEZETT]

A múlt és a jövő egy töredéke...

- Mindent meg fogok tenni! - mondtam mosolyogva, miközben jellegzetesen tisztelegtem, ahogy az itteni katonák, Smith-san pedig halvány nevetéssel viszonozta a gesztust. - Izé... Smith-san!
- Tessék!
- Hallottál arról a bizonyos Eren-san nevű fiúról, aki előmászott egy rendellenes titán holttestéből?
- Hogy mondod... ?
Helyeslően bólintottam.
- Az egyik szobában fekszik. Nincs eszméleténél. Ackermann-san és Armin-san hozta be.
- Értem... Tudnál nekem részleteket mesélni?
- Ezzel kapcsolatban?
- Igen.
- Háát... Amikor a Trosti falhoz értem, láttam egy furcsa titánt, aki a többi óriást támadta, az emberek mellett csak úgy elment és nem foglalkozott velük. Kicsivel később a még élők elkezdték őt felemészteni, de Ackermann-san megvédte. Utána összeestett a Rendellenes titán, és Eren-san mászott elő a nyakszirtjéből. De már akkor sem volt eszméleténél. Nagyon furcsának találtam... Nem gondoltam volna, hogy itt is...
- Én sem... Na, de mivel a Trosti kiképzőbázis nincs többé, itt fogjuk elszállásolni a kadétokat. Ez annyiban érint téged, hogy te is itt kapsz majd szobát. Hamarosan kiosztják őket, szóval most menj. A nagy, központi helyiségbe indulj.
- Rendben, köszönöm. De Smith-san, lenne még egy dolog...
- Mondd!
- Nem tudom az merre van. - vakartam meg zavartan a tarkómat. Ez nem valami nőies, tudom, mondták már elég sokan. De mit csináljak? Egyszerűen nem tudok úgy zavarba jönni, mint a többi lány... 

Smith-san mosolyogva sóhajtott, majd együttérzően válaszolt.
- Gyere, te! Szerencsétlen! - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal a hóna alá kapta a fejemet és vigyorogva nyomott egy hatalmas barackot a fejem búbjára. Fájdalmasan felkiáltottam, majd a teljesen összekócolt hajamat igazgattam.
- Smith-san!
- Bocsánat, de nagyon boldog vagyok. Teljesen olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél.
- Uum. Semmi baj. De akkor jó apukához méltóan a hajam is megfésülöd! - mondtam nevetve.
- Inkább kihagyom! - rá is rátört a nevetés, majd átkarolta a vállam és úgy vezetett.

Egy elég mogorva, szőke lány lett az egyik "szobatársam", a másik, pedig egy kedves, barátságos és nagyon szép lány (aki mellesleg szintén szőke), Annie Leonhardt és Christa Lenz. Még ma berendezkedtünk, de nem volt sok időm beszélgetni velük, ugyanis rögtön Eren szobája felé vettem az irányt, hogy beszélgessek egy kicsit Arminnal és Smith-sannal. Mind a ketten a fiú ágya mellett ültek egy-egy széken és elkalandozva bámultak össze vissza.
Megkopogtattam az ajtófélfát, mire odakapták a fejüket.
- Bejöhetek? - mondtam mosolyogva, majd a válaszukat meg sem várva, melléjük sétáltam. Leguggoltam az ágy végébe és kezem a fejem alá téve néztem a három férfit. Pontosabban az egy férfit és a két fiút.
- Hogy van? - szakítottam meg a csendet.
- Még meg sem mozdult - felelte Armin. Bár nem is tudom mit várok, egy nap alatt senki ébred fel semmilyen kómából (vagy afféleségből). - Viszont lenne most hozzád egy kérdésem.
- Parancsolj!
- Szeretnék többet megtudni arról, miért vagy itt - nézett rám komoran. - Még nem mondtad el, ha jól emlékszem.
- Nem... Igazad van - kérdőn Smith-san felé pillantottam, aki egyből megértette mit akarok és beleegyezőn bólintott.
- Régen... talán olyan 9-10 éve, - kezdte a férfi. - falakon túli expedícióra indultam pár katonámmal. Rengeteg volt a titán, de könnyedén elbántunk velük. Pár nappal később, - talán lehetett egy hét is - egy hatalmas szigetcsoportosulással találtuk szembe magunkat. Az ottani emberek nem igazán tudták, mik azok a titánok, furcsa köntösszerű ruhát és lábujj közé bújtatós szandál féleséget hordtak. Különleges kardjuk volt, mely ívesebb mint az amit mi óriásölésre használunk, erősebb és tartósabb fémből készült, melyet a rugalmas és a kemény acél ötvözésével hoztak létre. Nagyon gyönyörűen meg volt munkálva, ha pedig egy tulajdonost a kardjáról kérdeztem, azt válaszolta: "A kard a szamuráj lelke.". Nagyon tisztelettudó és előzékeny nép volt, mégis tele büszkeséggel és megtörhetetlenséggel. Az elejétől rokonszenves volt az egész nemzet. Később, mikor a hegyekben jártam, megismerkedtem egy bérgyilkosklán fejével, Hattori Hanzo-val, aki úgy hívta magukat, hogy "shinobik". Meséltem neki az itteni helyzetről, majd egy kis ivászat után megígérte, hogy hazaküld velem egy nagyon erős shinobikból álló csapatot. A lánya akkoriban érkezhetett meg egy 3 hetes edzésből, az édesanyjával együtt. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam a kislányt: halványkék haja és lila szeme volt, kitalálhatod ki volt az, Armin...
- Hattori Fujiri. Jól ejtettem ki?
Bólintottam.
- Kielégítő választ kaptál?
- Teljes mértékben - mosolygott Armin.