Új Leosztás [Befejezett 💙]

Seth 14.

- Hagyd csak – mosolygok Namikora, és megveregetem a vállát. – Nincs semmi baj. Előfordul az ilyesmi. Még mindig jobb, hogy előbb kiderült, mint később.
- De… - keresi a szavakat, de megölelem, mielőtt bármit is mondhatna. A mellkasomhoz szorítja az arcát, és érzem, hogy lassan kezdi eláztatni az ingem.
- Nincs semmi baj – mondogatom neki, és becsöngőre egészen megnyugszik. Legalább ő.
Persze semmi sincs rendben. De ez egyedül az én bajom, nem akarom, hogy még Namikonak is rossz kedve legyen miattam. Órákon leköti a figyelmem a tanárra figyelés, szünetekben pedig elvonulok a szobába, hogy senki se láthassa, ahogy búskomorságba süppedek. Délben beveszek még egy gyógyszert a reggeli mellé, mert úgy érzem, hogy ilyen feldúlt állapotban még vékonyabb az a bizonyos határ, mint általában. Az egyik pillanatban be akarom verni Ryo képét, a következőben pedig sírva könyörögnék neki, hogy felejtse el, amit mondtam. Egyiket sem akarom megtenni…
Az csak olaj a tűzre, hogy Ryo egész nap Shuuval az oldalán mutatkozik, és mintha szándékosan akarná mindig keresztezni az utam. Amikor meglátom őket, csak rámosolygok, és gyorsan hátat fordítok nekik.
Kicsöngőig eszembe sem jut a délutáni találkozóm. Akkor viszont beugrik, hogy nem rohanhatok csak úgy haza, hogy önsajnálatba süppedjek.
Nem is készültem rá, ilyen idegállapotban képtelen lennék bármilyen feladatra koncentrálni. Csak a király szobájában rendezgetem a játékokat, míg be nem sötétedik, aztán átmegyek a panaszládás teremhez. Legyen, aminek lennie kell.
Ahogy belépek, valaki a fejemre húz egy zsákot, ketten lefogják a karom, valaki pedig a gyomromba öklöz. Ha azok az oldalamon engednék, összerogynék a fájdalomtól, de így egyenesen tartanak.
- Szóval így akarsz lebuktatni minket? – kérdezi nevetve egy hang, és az ütése erőssége után meglep, hogy női.
- Én csak… - kezdenék magyarázkodni, de megint egy ököl landol a gyomromnál, amitől felkiáltok, és könny gyűlik a szemembe. Basszus, fáj, fáj, fáj…
- Te csak? – kérdez megint a női hang, és szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataim a fájdalom ködén át, és válaszoljak neki.
- Csak izgalmasabbá akartam tenni a játékot – hazudom, és remélem, hogy a hangom remegését a szenvedésemnek tudják be. - Kiszámíthatóak vagytok. Nem véletlen, hogy két perc alatt megtaláltam a királyt.
- Ő az? – hallom az egyik meglepett hangot mellőlem, és az egyik tartóoszlopom szorítása enyhül a karomon, de nem húzok hasznot a helyzetből. Nem ezért vagyok itt. Amúgy is nyilvánvaló, hogy többen vannak, még ha ki is tépném magam a szorításukból, sem sok esélyem lenne…
- Én – erősítem meg a lány helyett. Csend áll be, de csak várok, hogyan döntenek, közben gondolatban próbálom összeszedni a további érveimet a csatlakozásom mellett…
- Nehogy hasra essetek tőle! – fortyan fel a lány. – Máskor is történtek már ilyen véletlenek.
- Csak ez nem véletlen volt… - vetem közbe, és már várom, hogy megint meg fog ütni, de nem teszi.
- Nem vagy olyan okos, mint amilyennek képzeled magad, Seth Foster. De… - gondolkodik el. – Adunk rá lehetőséget, hogy bizonyíts. De addig is, be vele! – fordul a két oldalamon állóhoz, akik rángatni kezdenek. Még csak nem is ellenkezek.
Belöknek valahova, és hallom, hogy ráfordítják az ajtóra a zárat. Gyorsan lekapom magamról a zsákot, hogy körbe nézzek, de sötét van, egy kis rést kivéve. Bezártak a szekrénybe – döbbenek rá, és meg sem próbálok kitörni, már kívülről is megszemléltem tegnap a masszív darabot. Csak a résen át végig nézem, ahogy a papírzacskó fejűek kivonulnak, és otthagynak egyedül.
Egy idő után megszomjazom és korogni kezd a hasam, de persze már senki sincs az iskolában, akkora a csend, hogy biztos vagyok benne, egy lélek sincs a közelben. A vizelés már nagyobb gondot jelent. Áttapogatom a szekrény alját, hátha hagytak benne valamit, és találok egy műanyag palackot. Milyen kedvesek…
Összekucorodok, és gyorsan elalszom.
Arra ébredek, hogy világos van. Zavartan hunyorgok, aztán rájövök, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Egy döbbent lánnyal találom szemközt magam, aki amint észreveszi, hogy ébren vagyok, gyorsan elszelel. Kilépek a szekrényből, és kinyújtóztatom a tagjaimat. Ahogy visszafordulok, hogy kidobjam a műanyag palackot, feltűnik, hogy hatalmas betűkkel írtak valamit a szekrény ajtajára.
CÉLPONT
Vajon erre gondoltak, amikor azt mondták, hogy próbára tesznek?
Az mindenesetre biztos, hogy most egy időre el fognak tűnni. Vagy azért, hogy megleckéztessenek a késői új osztással, vagy azért, mert félnek. Az utóbbira is bőven van okuk, mert komolyan gondoltam, amit mondtam nekik. Ezek után le fogom leplezni mindegyikőjüket.
És ha jó időre felszívódnak, még időt is adnak rá, hogy kitaláljam, hogyan fogom ezt megtenni. Az új osztás mindenesetre tökéletes lehetőséggel kecsegtet, olyankor legalább hárman ott lesznek. Azt persze nem tudhatom, mennyien vannak összesen…
Már csak egy terv kéne. De ahhoz, hogy ezt kiagyalhassam, valahogy ki kéne vernem a fejemből végre Ryot…