Az öröklét ára ✔

27.fejezet

Még félálomban is érezni a két férfiú között tomboló feszültséget. Konrád keze az enyémre simul. Tudom, hogy az övé. Bárhonnan felismerem hosszú ujjainak, kétkezi munkától érdes tenyerének érintését. A másik oldalamról hallom, ahogy Bonifác veszi a levegőt. Halk, ütemes, mintha nem is rám figyelne. Messzebb van tőlem, mint Konrád. Hiába akarok a szemébe nézni, pilláimat képtelen vagyok felemelni, néma megfigyelő maradok. Niada, mintha megérezné, hogy felébredtem, Bonifác felől az ágyhoz jön és fejét a csonka kezemre teszi. Halkan nyüszíteni kezd, vakkant egyet, mire Konrád leszidja.
- Hagyd aludni. - de Niada kitartóan folytatja. Egy ideig mindkét fiú hallgatja a vonyítást, de Konrád légzése gyorsulni kezd és egyre erősebben szorítja a kezem. Végül elpattan a szál nála:
- Niada, az Isten verje meg, fejezd már be! Ha nem bírsz csendben maradni, inkább menj el innen.
Niada feje kissé megemelkedik, de mielőtt levenné teljesen, a titkos megfigyelő szerepet kénytelen vagyok feladni. Nem tűröm, hogy így ráförmedjen Konrád.
- Hagyd békén, Konrád! Megérezte, hogy felébredtem. - suttogom. Saját magamat is meglepi a hangom. Rekedt, mint aki évszázados álomból ébred. Igazából fogalmam sincs mennyit lehettem kábulatban. A szemhéjam még mindig nem engedelmeskedik, kénytelen vagyok a fülemre és a bőrömre hagyatkozni. A bal oldalamról nyikorgó hang jelzi, hogy Bonifác közelebb lépett hozzám.
- Örülök, hogy újra felébredtél. Ez jó jel. - mondja a lelkesedés halvány szikrája nélkül Konrád. - Bonifác, tedd hasznossá magad, ha maradni akarsz. Menj és fogj valamit.
Ezután gyors léptek és visszafogott, dühös ajtócsapódás következik. Bonifác elment.
- Miért küldted el? - kérdezem, ugyanolyan erőtlenséggel. Minden akarat elhagyta a testem.
- Mert nincs itthon semmi ehető. - próbál hazudni.
- A kamra tele van hússal meg hallal. Igazából miért küldted el?
Konrád tétovázva, de megszólal.
- Nem tudom elviselni a látványát a közeledben.
- Pedig muszáj lesz. A gyerek az övé is.
Újra próbálkozom kinyitni a szemem. Kisebb erőfeszítés árán sikerül is. A résen árként zúdul be a napfény, égetve a pupillám apró fekete pöttyjét. Amint a fény elviselhetővé válik, meglátom magam mellett Konrádot. Haja zilált, szemei alatt vészjósló, sötét karikák ülnek, homlokán a ráncok árkokká mélyültek. Kezeinket bámulja maga előtt, s nem veszi észre, hogy már minden mozdulatát követem.
- Tudom, de nem értem, hogy bízhatsz benne? Az apja kényszerített, hogy... - néz rám, de amint meglátja, hogy kinyitottam a szemem, szava eláll, de újra elkapja a tekintetét.
- Mint, ahogy őt. Elfelejted, hogy őt is ugyanúgy kényszerítette. - győzködöm.
- Akkor sem bízom benne.
- Nem is kell, csak engedd, hogy segítsen.
Most is makacs. Makacs és önfejű, mint mindig. Lehet igazság a kérdésében. Miért bízom benne? Mert még nem érdemelte ki az ellenkezőjét. Nem hazudott.
- Nekem nem kell, hogy segítsen. - dünnyög félig magának, félig nekem. Dühít, hogy nem tud egyetérteni, vagy egyáltalán megpróbálni sem próbálja megérteni, de a harag ellenére nyugodt hangon szólok hozzá.
- Konrád, kérlek. - megpróbálok felülni, de a sebek túlságosan fájnak. Felszisszenek a gerincem vonalán benyilaló fájdalomra. Konrád rögtön ugrik és óvatosan felsegít. Miközben a falnak döntöm a hátam, lecsúszik rólam a takaró felfedve ezzel a hasamon tátongó égésnyomokat. Borzalmas látvány. A félrecsúszott levelek alatt a bőröm, mintha egy pillanatra elkocsonyásodott, aztán hirtelen visszaszilárdult volna. Csukott szemmel, érintés nélkül is pontosan meg tudnám mondani a középső sebből erekként szétágazó csíkok helyét, olyan erős és behatárolható a fájdalom. Középső ujjammal gyengéden végigsimítok a véres repedéseken. Felpillantok Konrádra, aki megigézve bámul a fedetlen mellkasomra. Zavarodottan megrázza a fejét és tekintete az ablakon állapodik meg.
- Takard el magad. - mondja szenvtelenül.
- Mi bajod van már megint? - kérdezem.
- Nem tudtalak megvédeni.
- Esélyed nem volt ellenük. Ne emészd emiatt magad.
- Hogy mondhatsz ilyet? Egész eddigi életedben arra készültem, hogy megóvjalak a külvilágtól, de az első alkalommal, amikor másokkal is érintkeztél, elbuktam. És most nézz magadra! Megerőszakoltattak egy olyan fiúval, akit alig ismersz pár napja. Mellesleg az apja volt az, aki megerőszakoltatott. Most terhes vagy, elvesztetted az egyetlen dolgot, ami nataminává tett. Már nem élsz örökké.
Borzasztóan fáj, amit mond. Azt hittem mellettem fog állni, de ehelyett még nehezebbé teszi a történteket.
- Nem az örökélettől leszek natamina. Ugyanúgy érzem magam körül a világot, értem a farkasokat és látok jövőképeket. - készakarva emeltem ki a jövőképet. Ideje, hogy elmondjon mindent.
- Nem vicces, Jára.
- Igen? - ércelődöm. - Ez nem vicces? Tudod mi nem vicces? Látni a jövőt anélkül, hogy tudnám, hogy képes vagyok rá. Terhesnek lenni és égési sebeket szerezni a terhességtől. Nem látod, hogy rettegek, Konrád? Azzal vagy elfoglalva, hogy féltékenykedj Bonifácra.
- Ez nem igaz. Bonifácban nem lehet megbízni. Nem értem te, hogy tudod megtenni.
- Úgy, hogy ő nem hazudott nekem. - próbálom a legharagosabbra venni a hangom, de erőnlét nélkül röhejes lehet. Mégis, Konrádból meghökkenést vált ki.
- A te érdekedben tettem. - hangja lesújtott.
- Akkor most az én érdekemben mond el. Pár hónapon belül lesz egy gyermekem és akkor már nem lesz energiám ezzel foglalkozni, úgy érzem. Most kell megemésztenem.
Konrád sóhajt egyet és mesélni kezd. Hosszú órákig csak csendben hallgatom, ahogy elmélyülten magyaráz. Mintha most nyílna ki igazi valója. Mintha mázsás súlytól szabadulna meg és a maga módján szabadon repülhet. Egy idő után a kezével is besegít. Mikor a föld szívveréséről beszél, apró kürtöt formál a kezéből, mintha a levegőben is hallhatná. Ügyetlenül csapkod párat, mintha utánozni tudná a madarak röptét. Ujjait szétfeszíti, mintha merev kormánytollak lennének az ősszel vonuló vadmadarak szárnyain. Ha figyelek láthatom, hogy a következő pillanatban hová csap a madár. Apró, de csodálatos képességek, melyektől a natamina oly közeli lehet a természethez, mint gyermek az anyjához. Nehéz mindezt egyszerre megérteni, de nincs más választásom. Néhány dolog csak tény, de magyarázat után magyarázatot követel. Létfeledés. Már nem élek örökké. Jövőkép. Talán megeshet, amit Bonifáccal láttunk. Vannak szüleim. Nem vagyok egyedül. Próbálom elképzelni az arcukat, de nem megy. Anyám arca csupa homály. Csak találgatni tudok. Barna hajú? Esetleg valami különleges? Sosem fogom megtudni. Apám pedig... Ő pedig Konrád. Nem tudok más arcot a helyére képzelni. Fiatalnak tűnik, éretlennek, de néha látom a szemében, a gyakorlott mozdulataiban az éveket. Sok száz év van mögötte. Ideje lenne, hogy vége legyen már.
- Konrád - szólítom kedvesen, ártatlanul. - Hogy, hogy sosem született gyermeked? - és mintha a való létéről szóló mese adta boldogság sosem létezett volna, arca bánatba burkolózik. Száját vékony vonallá préseli és meggyötörten végigszánt hófehér haján.
- Mert nem lehet. - szűri ki a szavakat összezárt ajkai között.
- Miért nem? - kérdezem ostobán, hisz a válasz nyilvánvaló.
- Meddő vagyok, Jára. Nekem sosem lesz gyerekem. Én vagyok az abszolút natamina. Örökké él, örökké védelmezi a " drága anyaföldet ". - biccent egyet a megvetés kedvéért.
- Nem értem. Akkor miért mondtál nekem mást? Azt ígérted lehet és lesz is.
- Tudtam, hogy anya akarsz lenni. Amikor azt hitted alszom, milliószor láttam, hogy a hasadat szorongatva sírsz némán. És én szerelmes lettem beléd. Azt hiszem. Nem engedhettem, hogy máshoz fordulj, de mint mást is, ezt is elbuktam. - mered egyenesen a takarófedte hasamra.
- Nem bíztál bennem annyira, hogy elmond? - a düh csírája a gyomrom mélyén kezdett hajtásnak indulni.
- Gyerek vagy még szinte.
- Döntsd el, hogy mi vagyok Konrád! A szerelmed, a lányod. Felnőtt, gyerek. Vagy kezelj ugyanúgy mindenben vagy sehogy!
- Ezt akarod? Hát legyen. Belehalhatsz a szülésbe. Sőt elég valószínű, hogy tizenhét évesen, két gyerek szülésébe belehalsz. - ordít velem.
- Kettő? - hangom gyenge, remeg a félelemtől.
Konrád felémnyúl és egyetlen rántással lehúzza rólam a takarót a derekamig.
- Nézd, Jára! Ha azt akarod, hogy ne kezeljelek gyerekként, nézd! - bök a hasamra durván mutatóujjával. Csonka kezemmel eltakarom a melleim, míg összeszedem a bátorságom, hogy Konrád kezét eltaszítsam a bőrömről. Egyenesen az égésnyomokra célzott. Sikítani tudnék a fájdalomtól. - Ez két kör szorosan egymásban. Két kör, két gyerek. Ikreid lesznek. És tudod, mi a legszebb az egészben? Sosem született még natamina ikerpár. Soha.
Lenézek az ujjai nyomára. Vörös, bevérzett, egy helyen meg is repedt a seb. De igaza van. A két ujja, két körben hagyott nyomot. Szinte észre sem lehet venni, annyira egybeforrnak. A lelkem utolsó szikrája is elveszett. Sírnék, toporzékolnék, világgá szaladnék legszívesebben, de ehelyett a legkomolyabb és legelszántabb hangomat elővévé adok választ a fel nem tett kérdésre.
- Akkor jó helyet kell keresnünk a gyerekeimnek. - látom, hogy bántja, nem bíznám rá őket, de ő kezdte. Akkor viselkedek felnőttként, úgy, hogy a magzatoknak a legjobb legyen. Kikapom a kezéből a takarót és magamra húzom.
- Keresd meg Bonifácot. Egy ideje elment és neki is el kell mondanunk. Ő a gyerekeim apja. - próbálom kiemelni a mondat két lényeges szavát. Gyerek. Apa. Tudom, hogy fáj neki, de talán felismerte, hogy nem tűröm az ellentmondást ezután. Némán feláll, felvesz egy vastagabb kabátot és kilép az erdőbe. Az ajtó halk kattanása után, Niada, Meliton, aki már lábra tud állni valamelyest, Kéra és Szirá az ágyam mellé ülnek sorban, majd felmásznak az ágyra, szorosan hozzámbújva. Niada, a fejét a mellkasomra hajtja. Belemarkolok dús, mézszínű szőrébe és utat adok a keserű könnyeknek.