Két idegen - Egy lehetetlen szerelem [SZÜNETELVE]

Porólogus

Mi a boldogság kulcsa?
Ezen talán mindenki elgondolkodik... legalább egyszer, talán.
Van aki azt hiszi boldog de közben még annak ízét se ismeri?  Létezik ilyen?
Létezik olyan ember akinek van családja, barátai mégis egyedül van? Mégis legbelül űrt és szomorúságot érez.  

Én már régota nem tudom eldönteni hogy pontosan mit is jelent a boldogság.
Néha csak fognám magam és kiállnék az út szélire és... hosszú útra elmenék és csak menék, talán soha nem jönnék vissza.
Egy emberekel teli szobában de mégis egyedül.
Mindig egyedül.  :'(

Vannak véletlenek amiken nem tudunk változtatni mert csak egy alkalomnyi esélyünk van és elhalastjúk mert nem figyelünk elégé.
Néha csak úgy elmegyünk egymás mellet nem törödve egymásal. Néha a véletlenre bizva találkozunk valakivel aki az egész edigi életünket megváltosztatja... Így történt vele is a találkozás amit  nem tudok elfelejeni és talán soha nem is fogom....

Már este volt, késő. Lemerült a telóm ezért fogalmam sem volt hány óra, útojára 23:35-volt de azóta tuti eltelt egy óra. Az üres búsz megálló kopót padján lengettem lábaimat szagattot rítmusban. Lágy szellő fujdogált, nem fáztam pedig elég vékonyan voltam öltözve. Bőr zsekim alatt csak egy száll rövid ujjú polo volt.

A távolban megpillantotam valakit, megijedtem hiszen akárki lehettet. Fogalmam se volt hogy most el rohanjak vagy maradjak, senki nem járt az utcán...csak ő.
Mikor közelebb ért hozzám és már láttam az acát rögtön észrevedtem valamit a szemeiben. Ő is menekül valaki elől... Az élettől... Mindenki az elől menekül, de hiába a keserű sors bárhol meg talál, sajnos.
Egy percre nem figyeltem, elkalandoztam aztán a következő pillanatban azt vettem észre hogy ott ül melletem a kopot busz megálò padján.
Ő azért elég jól fel volt ötözve mégis reszketet, késöbb rájöttem hogy inkább ideges, mint fagyós a velem egy idősnek tünő fiú.
Csak ült ott csendben melettem, nem szólt hozzám én se hozzá. Aztán hirtelenül felált és ezt mondta fél hangosan dühöngve.

- Mért nem jönn semmi?
- Elég késő van már. - motyogtam halkan válaszként.

- Tessék? - fordúlt felém.
- Ahmm... Bocs, azt hittem buszra vársz. - mondtam neki kicsit zavartan.
- Arra várok,de te mit csinálsz ilyenkor itt? -kérdezte kiváncsian
- Semmit! - zártam le hamar a nehezen indúlo beszélgetést.

Kicsit furcsán néztem rá ami nem igazán tetszet neki, vissza ült mellém a padra.

- Nem félsz egyedül? - kérdezte pár perc csend után, barátságosan.
- Néha. De nem félhetek tőle. - válaszoltam ugyan olyan hangnemben. - Mért nem? Sokan félnek tőle?
- Már rég megkelet volna tanulnom hogy ő a legjobb barátom. - komolyodtam el.
- Mármint a sötétség vagy a magány? -kérdezte egyetértő tekintettel.
Bolintottam aztán halkan kérdeztem:
- Az nem ugyanaz?
- De igen az.
Újra csendben ültünk aztán elkezdett mesélni.

- Tudod, az apám meghalt. Meghalt még amikor 10 voltam, és anyám. Ő hát nem viselte jól ahogy azóta semmit sem. - mondta küzködve egy csep könnyel, én csak bámultam őt és fogalmam sem volt mit mondhatnék.
- Azt hiszem megörült. - folytatta
- Sajnálom! De örülök hogy megbizol bennem még ha nem is ismersz. - végül böktem ki.
- Egy megtört ember felismer egy másik megtört embert. - mondta komoran, én fél mosolyal néztem vissza rá.
- Mi a neved? - kérdezem én tőle.
- Majd megmondom ha másodszor találkozunk. - nevette el magát.
- Mért vagy olyan biztos hogy még fogunk találkozni? - csodálkoztam kicsit túlságosan is.
- Én nem hiszek a véletlenekben, talán nekünk találkoznunk kellet és még fogunk is. - mosolygot, azt hittem csak viccel, aztán jött a busz.

A busz megállt ő meg az ajtóhoz sétált
- Te nem jösz? - kérdezte
- Nem, ez nem az én buszom. Jó ét.
- Szia. - mondta majd felült és még az ajtók becsúkodása elött ezt mondta: "Nicsenek véletlenek”

Késöbb én is sikeresen haza mentem, a szüleim már aludtak igy szerencsére reggelig nem hallom a fadúmát.
Bementem a szobámba és az első dolgom az volt hogy tölteni tegyem a mobilom aztán átöltöztem és bebujtam az ágyamba. Probáltam aludni de valahogy nem tudtam elaludni csak arra tudtam gondolni amit mondot még mielött elment. Talán igaza volt és még fogunk találkozni. Akor biztosan tudtam, látni fogjuk még egymást.