[Átírás Alatt] Sötét Prófécia: A Végtelen Éjszaka

1. Ahol két út találkozik

- A fene essen ebbe a lyukas lábravalóba! Már megint csupa víz a lábam! - szólalt meg az erdő szélén egy mély női hang.
Minerva egy sziklának dőlve vetette le kilyukadt lábbelijét, amelyből szépen lassan csordogálni kezdett a koszos víz. Az imént kelt át egy sáros, mármár mocsárnak titulálható lápvidéken, lábbelije pedig a hatalmas lyukak révén nem nyújtott biztonságot lábának a beszivárgó nedvességtől. Egyéb választás hiányában mezítelen lábbal folytatta útját az erdőn át.
A mohás, lehullott levelekkel borított puha talaj kényelmesnek bizonyult a talpa alatt, így részben pihentette is a sétától sajgó végtagjait. Minden lépésénél a talaj alig észrevehetően besüllyed láthatatlan nyomot hagyva maga után. Az egyetlen hang, amit hallani lehetett a földre hulló szárazkás levelek zaja volt, melyeket a szél könnyed mozdulattal tépett le a fákról.

Ám Minerva csendes gázolása a lehullott levelek közt nem tartott sokáig. A távolból zeneszó hallatszott.
-

================================
^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^
°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°

Hűvös kora téli idő tombolt az északi erdőnek pontosan a nyugati fertályán, a szél halkan járta lassú táncát a szinte csupasz fák lombjai között magával víve az öreg erdő száraz leveleinek százait. Úgy hírlett minden évben ekkortájt varázslatot visz magával a hideg északi szél, de ebben az esztendőben valahogy a megszokottnál is különösebb volt a hangulat. Az említett varázslat leginkább az erdő legöregebb fája körül járta keringőjét, a vastag törzsű vagy ezer éves kőrisfa jól tűrte, hogy a szél oly erősen megtépázta már őszbe vegyült lombkoronáját, ám ez a fa a szél minden próbálkozásának ellenére nem adta könnyen színpompás leveleit. Vastag törzsének legalján ahol mélyen a föld alá futottak vaskos, kitartó gyökerei egy parányi gyermek kuporgott, a fa árnyékába bújva lelt menedéket minden elől, ám a hűvös szél elől nincs menekvés. Annak ellenére, hogy nem lehetett több, mint nyolc éves, ha az emberek által megszabott léptéket vesszük figyelembe hosszú, kissé hullámos barna haja derekának vonaláig ért, melyet a szél ki is használt és minden adandó alkalommal jól belekapott és alaposan összekócolta.
A Nap eddig halványsárgás fénye mostanra narancssárgára helyenként már-már élénkvörösre festve jelezte, hogy hamarosan a látóhatáron át tovatűnik. Utolsó sugarainak telt vörös színe az egész erdőn áthatolva kellemes őszi hangulatot árasztott. Ebbe a bíbor fényárban egy magas vékony testalkatú alak sétált, léptei nyomán az avar kissé lelapult melyen a távolra elhúzódó fekete árnyéka az idő haladtával egyre csak nőtt és nőtt. Néhány apró gally és száraz levél azonban hangos reccsenéssel jelezte a léptek közeledtét az öreg fához.
Bizonyára a varázslat vonzotta ilyen közel a vén kőrishez, amelyet alaposan szemügyre vett miután tőle néhány méterre megállt. Deres egykor sötét szakállát simogatta mikor is egy kíváncsi apró zöld szempárral találta szembe magát, amelyek a fa egyik vastagabb gyökere mögül leskelődtek ki, az alak látva a fürkésző tekintetet megigazította hegyes végű süvegét, majd a szempár gazdája felé indult jobb kezében egy a homlokáig érő hatalmas sétapácával melynek teteje érdekes formában fordult el a szélrózsa minden irányába.
Lassú léptekkel oda is ballagott, majd a sárga fénytengertől a fa árnyékába húzódott ő is, de amit talált az még őt is meglepte, egy hosszú barna hajú kislány ült előtte az avarban.
A kislány felnézett rá csillogó zöld szemeivel, de a félelem sátrat vert tekintetében, melyre megtalálója is felfigyelt, majd látta, ahogyan a gyermek alaposan végigméri szürke kissé piszkos öltözékét.

- Egy varázsló. - suttogta a kislány.
Az idős férfi még egyszer szemügyre vette a kis zöld szeműt mielőtt feltette volna igen egyszerű kérdését.
- Csak nem egy tünde gyermekre bukkantam? - kérdezte miközben süvegét ismét megigazította.
A varázsló látta, hogy a kis csemete egyetlen szót se értett meg oly nyilvánvaló és egyszerű kérdéséből, így arra jutott, hogy más nyelven próbálkozik ugyanazon kérdéssel. Megpróbálta majdnem az összes általa ismert nyelvet, de arra az elhatározásra kellet jutnia, hogy a tünde nyelven kívül mással hiába próbálkozik.
- Látom, most már érted mit beszélek neked, igaz? - kérdezte mosolyogva a szürke süvegének árnyékából.
A kislány meglepődött milyen sok nyelven is ért az előtte álló különös varázsló, mivel megtalálták a közös nyelvet, így a csemete válaszolni is tudott, amely egy bólintás volt.
- Mondd, hogy hívnak kicsi tünde lány? Hogy szólítsalak? - kérdezősködött tovább a varázsló.
- A nevem Minerva, de egy cseppet sem vagyok tünde, azok rosszak. - válaszolta Minerva szúrós pillantásokat vetve.
- Pedig tünde vonásaid vannak, nem elfelejtendő, hogy ő nyelvükön is beszélsz. Egyébként a nevem Szürke Gandalf egyike annak az öt varázslónak, aki itt él. - folytatta Gandalf.
- Részemről a szerencse találkozni egy igazi varázslóval. Ám nekem is lennének fontos kérdéseim hozzád, ha megengeded. - mondta Minerva miközben a szél által összekuszált tincseit igyekezett a füle mögé tűrni.
- Hallgatlak Minerva. - vágta rá Gandalf.
- Először is hol van ez az itt? Másodszor, a tündék nyelvén beszélek? Harmadszor, hogy találtál rám, hiszen eddig erre senki se járt? És az utolsó kérdésem, hogy segítesz-e hazajutni, mert nem tudom, merre induljak, s mit keressek? - sorolta kérdésit Minerva, majd szemeivel ismét a varázslót fürkészte.
- Na, lássuk csak, ahol éppen vagyunk az az Északi erdő nyugati fertálya, pontosan Középfölde, majdnem legészakabbra és ugyanakkor legnyugatabbra fekvő csücske. Igen kedves a tündék nyelvén szólalsz meg, más egyébbel hiába is próbálkoznék, nem értenénk szót. Ha te magad így itt lettél hagyva nincs mit tenni. - válaszolta Gandalf, majd zsebébe nyúlt, elővette az alaposan megmunkált pipát és pipázni kezdett.
- Nem tudom hogyan kerültem ide, de meglehet, hogy te magad is érzékelted, hogy ez az öreg kőris csak úgy vonzza magához a varázslatot.
- Pont így találtam rád, követtem azt, amit éreztem. Ez az erdő már nagyon öreg, minden évnek ugyanebben a szakában még sejtelmesebbé válik, de ebben az esztendőben még érzékelhetőbbé vált valami jelenléte. Mikor ide indultam nem számítottam arra, hogy társaságom lesz. - magyarázta a varázsló.
- Tehát megleptelek. De haza hogy jussak, ha nem tudom, merre induljak és te sem tudsz segíteni. - mondta fejét leszegezve.
- Ne aggódj Minerva, majd én vigyázok rád és kiderítjük, hogy hova tartozol. - felelte vigasztalásképp Gandalf.
- Csak akkor tartok veled, ha megtanítasz varázsolni. - felelte Minerva egy apró mosollyal arcán.
- Az nem megy ilyen könnyen, sokat kell tanulnod hozzá és az sem árt, ha érzékeny vagy a varázslatra, bár ahogy visszagondolok mindenre, amit eddig mondtál azt hiszem nem lesz probléma. De kezdhetnénk egy sokkal, egyszerűbb dologgal, megtanítom az emberek nyelvét, hogy könnyebben tudj majd szóba állni olyanokkal, akik nem értik meg a tündék nyelvét. Így is beleegyezel?
- Igen Gandalf, de ugye még visszajövünk ehhez a fához? Nagyon megkedveltem. - folytatta, mire Gandalf csak bólintott egyet, majd kinyújtotta kezét és felsegítette a földről Minervát.
- Akkor gyere velem későre jár, a Nap is majdnem teljesen lement már. - mondta Gandalf, majd elindultak, ahogy egyre távolodtak a fától a varázsló egyszer csak visszanézett.
Az öreg kőris egyik vastagabb ágán egy bíbor tollú madár tűzvörös szemeivel találta szembe magát. A madár enyhe, kellemes tekintete nem volt oly megnyugtató szemszínénél fogva, bár nyugodtan ült a megtépázott faágon árgus szemekkel figyelte a két távolodó alakot. Gandalf ismételten megigazította szürke süvegét, majd a hatalmas skarlát tollakkal borított szárnyas felé bólintott, az állat viszonozta a gesztust ezt követően elrugaszkodott az ágról és két óriási szárnycsapással az ellenkező irányba elrepült.
A varázsló majdnem egész úton gondolkozott. Olyan ismerős volt neki a nemrég látott madár, ráadásul az visszabólintott neki tehát ismernie kellett valahonnan. Mire Minervával az erdő széle felé ért már tudta, hogy pontosan mivel is van dolga. Csak arra nem számított, hogy pont egy ilyen szeles őszi alkonyatkor talál rá Minervára és kezdődik meg egy igen izgalmas időszaka életének.
Az erdőből kiérve a haza utat lóháton tették meg. Minervának rengeteg kérdése volt és pontosan ugyan ennyi ideje mindenre választ kapni, hajtotta a kíváncsiság, de hamar le kell majd szokni a túlzott érdeklődésről, mert nem mindenki nézi azt jó szemmel.
Akkor még nem is sejtette, hogy egy nap majd saját legendájának hősévé fog válni.