Utóirat

♢1♢

Csak le akartam tudni az életem.

Hogy jutottam el idáig? Ez nem egyről a kettőre ment. Ez egy sorozat volt, a lelkemet sorozatosan törték darabokra. Persze aztán jöttél Te, 'kinek a nevét halálom után, a Pokolban -mivel a gyilkosok oda kerülnek, és az öngyilkos is gyilkos, még akkor is, ha őt talán a környezet nyírta ki- örökre szeretettel fogom kiejteni.

De Hozzád eljutni is egy folyamat volt. Illetve talán egy folyamat másik vége.

Csendesen ballagtam haza aznap délután is a suliból. A ruhám tépett volt, hiszen ott is csak bántalmaztak, mert nekem rossz sorsom van...
A város egyik legrosszabb negyedében élek a szüleimmel, és a testvéreimmel.

Sosem volt sok pénzünk. Kevés se mindig van. - e sor leírása alatt gúnyos mosolyra húzodott a szám. Miért mindig a pénznél kötünk ki? Hogy az számít. Miért?

Szóval ott tartottam, hogy a mi rossz környékünkön sétáltam haza, és sajnos elengedhetetlenül át kellett kelnem egy kis; sötét felüljáró alatt, ahol rengeteg rossz alak fordul meg nap, mint nap. Utáltam ezt a helyet. A hátam még most, a sorok írása közben is borsódzik tőle, nemhogy akkor, amikor átmentem rajta.

Mikor megközelítettem, már láttam, hogy sajnos társaságom akad. Az életben nem gondoltam volna, hogy ez a társaság ennyire, de ennyire lehet rossz.

Három büdös, szakadt férfi tanyázott lent, körülöttük drogos ampullák, néhány töltve, de a nagyja üresen. Idegesen értem a "bejárathoz", minden egyes porcikám remegett, de anyu tanítása szerint próbáltam cselekedni: nem nézek rá egyikre se, mert nem tudni, hogy mit olvasnak ki a szemem villanásából.

Mióta erre a borzalmas környékre kényszerültünk költözni, azóta anyukám a fent leírt tanítást verte a fejembe. Általában bejött. Akkor pont nem.

- Hé, Ribanc! Ránk se hederíte'?! - kérdezte az egyik, a szavakat nehezen formálva, miközben a nyála kifolyt a szája sarkán.

Nem válaszoltam. Szedtem a lábamat, de valamiért nem bírtam elfutni. Mintha félig sokkot kaptam volna.

Amíg egy kicsit eltöprengtem ezen, meg a menekülésen, addigra a másik hirtelen elkapta a kezemet, és szorítva fogva a földre rántott, a harmadik pedig egy irtózatosan hatalmas pofont kevert le.

- Kérdeztek téged, Ribanc. Válaszojjá'. - intett a fejével a kérdés feltevője felé.

A gyomrom megremegett, a szemeim csordultig teltek könnyel, de a számon egy árva hang nem jött ki, hanem egy szimpla vonallá préselődött.

Nem kell sokat gondolkodni, hogy mi jött ezután. Ha mélyen átgondoljuk, mind tudjuk, hogy ilyenkor mi szokott következni, ha nem sikerül elmenekülni. Megtörtént.

Nem akarom leírni, hogy milyen keserves kínokat éltem át, és hogy mennyire fájt minden egyes apró porcikám, miután rendesen... kihasználtak.

Még szakadtabban, izzadtan, megalázottan, a fájdalomtól görcsölve jutottam haza, és a fejemben egyedül az járt, hogy az életemnek nincs tovább értelme.

Az iskolai folyamatos bántalmazások, szekálások, amik az én esetemben igazán elfajultak, hiszen többször estem haza kék-zöld foltokkal, repedt szemöldökkel, mert én nem hordtam a legújabb Vans cipőt, mert nekem nem volt Converse hátizsákom, és mert nekem egyáltalán nem volt pénzem. Ellenben rengeteg olyan okom, ami miatt piszkálni lehetett. Minden. Egyes. Nap.

Ezek a gondolatok átvették az elmém feletti irányítást, és ahogy megkönnyebbülten konstantáltam, hogy nincs senki a lakásunkban, azonnal felmásztam az altatókért, és a zsebembe szórtam a halálos adagnyit. Azaz nem tudtam pontosan mennyi az a dózis, ezért szinte az összeset. Megtöltöttem a műanyag palackomat vízzel, ami igazából nem is ivóvíz, dehát az utolsó utamra nem mindegy, hogy milyen itallal indulok?

Felmásztam a koszos panelünk  legfelső emeletére, ahol kicsit sem meglepve konstantáltam, hogy a tetőre vezető ajtó olyan rozoga állapotban volt, hogy még én is -abban az állapotomban- könnyűszerrel be bírtam törni. Ekkor szabad volt az utam a tetőre vezető rozoga lépcsőhöz.

A lábaimat lassacskán szedve elindultam felfelé, és amikor a tetőre értem, egy apró pillanatra megszédültem.

Nem először akartam öngyilkos lenni. De az a délután más volt. Nem is igazán az öngyilkosság járt a fejemben, hanem az, hogy az életem olyan szinten tönkre ment, olyan szinten értelmetlen, hogy más dolgot én már nem tudok vele kezdeni. Ez az érzés mardosta a lelkemet egész végig. És elérkeztem a végállomáshoz.

A tető tiszta szutyok volt, jó néhány poshadt falevéllel, amik a tegnapelőtti eső után vették fel a csúszós, nyálkás,  undorító formát.

Az egyik alacsonyabb kéményhez vezetett az utam, ami még nekem is csupán a mellkasomhoz ért. A palackot letettem a bal szélére, a tablettákat a zsebemből előbányászva pedig elkezdtem lerakosgatni a kémény széléire.

- Eredeti módszer. De nem füstöl. - hallottam egy hangot a távolból, kicsit visszhangozva, de mintha nagyon messziről jött volna.

Először nem akartam vele foglalkozni, gondolván: csak nem nekem szól - így aztán folytattam a tevékenységemet.

- Hallod? Itt vagyok lent. Nézz le! - hallottam a hangot, és megint ugyancsak távolinak éreztem.

Azonban most felkeltette az érdeklődésemet. Megindultam a tető széle felé, de az igazat megvallva nem voltam óvatos. Azt hittem, nekem már mindegy.

Simán leültem a szélére, nem is gondolva arra, hogy egy rossz mozdulat, és nekem végem. Lezuhanok tíz emelettel lejjebbre, onnan meg vagy kétszázezerrel feljebbre.

Szóval csak ültem ott, lefelé nézve, amikor megtaláltam szememmel a hangforrás tulajdonosát. Téged.

- Most meg nehogy leugorj! Várj meg, mindjárt fent vagyok! - üvöltötted, de innen mégis halknak hallatszódott.

Ekkor a lassan száz éves, rozoga létrához közelített, és gyors mozdulatokkal, pár perc alatt fent is volt mellettem.

- Miért? - kérdezted halkan.

Nem feleltem. Csak bámultam előre. Valahogy nem hittem el, hogy ott van Ő, azaz Te, Matt Willson. Te fogod olvasni ezt, és utánad bárki más, akinek odaadod. Akár az anyukám, és apukám; talán újságírók, akik fejtegetik öngyilkosságom okát; akár ügyvédek; akárki, akinek Te odaadod.

Nem is igazán tudom, hogy mikor kellene köszönetet mondanom Neked, valószínűleg folyamatosan fogok. Mert Te voltál az én életmentő folyamatom. De nem tudhattad... senki sem tudhatta azt, amiről nem beszéltem. Az pedig az. De mostmár tudjátok.

Egy valamit jegyezzetek meg, kérlek.

Csak az az információ hiteles rólunk, amit mi mondunk magunkról teljesen őszintén. Másoknak is lehetnek észrevételei; benyomásai, de amíg nem tudják, hogy mit miért tettünk, addig nekünk kell nekik megmutatni ezt.

A tetőnél tartottam. Aznap este csak ültünk egymás mellett. Szorosan, pedig elképzelni sem tudtam, hogy valaha újra férfi mellett üljek, ránézzek, és mondani akarjak valamit.

Tudtam, hogy aznap nem leszek öngyilkos.

Utóirat: bárcsak hagytad volna, hogy megtegyem. Akkor most nem kellene ezeket a sorokat írnom.

De belegondolva valahol örülök neki. Örülök neki azért, mert aznap csak magamra gondoltam. Most meg mindenkire, aki számít. Tény, hogy így sokkal nehezebb. Akkor nem írtam búcsúlevelet.

Mára már ez lett a búcsúlevelem.