Háromszáz park

Hangosan süvít a szél, a környező fák lombkoronáit a földig kényszerítve. A magas tölgyek engedelmesen hajlongnak zúgó szavára.

Egy gyerek ül a padon.

A kies kis park csendes magányát élvezi. Apró lábai nem érik a földet, így csak lógatja őket.

A gyermek dalol. Halk melódiát csent el múltjából, az szolgál most útitársaként.

Vékony hangját a heves szél messze elviszi. Kíváncsian nézi az alázatosan hajlongó fákat. Vajon ők is hallják a dallamot? Talán felismerik a dalt, amit anyjának ajkairól lopott?

Aztán elhallgat.

A szél elcsitul, és a fák újra az ég felé nyúlnak.

Tudja. A gyermek tudja jól, a fák nem hallják. Az üres parkban nem hall senki.

Az élettelen park egyetlen lakója ő, és a fák csupán általa létezhetnek.

A gyermek tudja jól, minden, amit lát, hamis. Vetített kép, melyet az elméje hozott létre.

Halk huppanással leszáll a padról és sétálni kezd.

Pár lépés után, a pad, melyet a háta mögött hagyott, halványodni kezd, majd végleg eltűnik.

Minden lépésével halványabb lesz a világ. Fehér köd veszi körül őt, majd a park, a fák, minden eltűnik.

A gyermek lassan, de megállás nélkül sétál. Céltalan úton halad, de egyszer talán mégis célba ér. A következő parkban talán újra megpihen.

Lehet, hogy újfent eldúdolja majd az ismerős dallamot.

A gyermek, bár nem tudja mi a neve, ismeri az érzést, amely befészkelte magát a mellkasába. Léptei nehezek lesznek, szíve elszorul.

Ebben a világban ismerte meg ezt az érzést.

Az érzés minden nap meglátogatja.

Az üres fehérségben lappang ez az érzés.

Nem tudja az érzés nevét.

Egyedül az érzés árulhatná el neki.

Az érzések azonban némák. A gyermek fiatal, nem tudhatja, hogy az érzés milyen nevet visel.

De te tudod.

Mi mind tudjuk.

Ő elvesztette a világot, amiben élünk, még mielőtt megtanulhatta volna.

Néma látogatója névtelenül kíséri útján.

A gyermeknek sosem lesz senkije, hogy elmondhassa neki, ez az érzés: a magány.

A gyermek sétál.

Lassan.

Megállás nélkül.

Az idő múlását nem észleli, és azt sem tudja pontosan mennyit sétált.

Mikor a lágy szellő újra cirógatni kezdi arcát, talpa alatt fűszálak nőnek, és magas fák kezdenek nőni, felsóhajt. A gyermek lassan sétál az újabb parkban és a szél erősödni kezd. Háromszáz.

Ez a háromszázadik hamis-park, melyet a gyermek látott.

Egy újabb pad jelenik meg előtte.

Leül, és lóbálja a lábait.

A fák hajlongnak.

A gyermek dúdolni kezd.

Háromszáz.

Háromszáz parkban járt már.

A gyermek nem tudja hány parkot fog még elérni, majd hátrahagyni.

De én tudom.

Mindenki tudja.

Végtelen.

A gyermek időtlen létezése soha véget nem érő. A túlvilági barangolásának nincs megadott vége. Nincs semmilyen vége.

A gyermek halott.