Az elvarázsolt univerzum

2089-et írunk egy Isten háta mögötti kis városban, Rosewoodban. Minden átlagos tinédzser a szokásos reggeli rutinját végzi, iskolába készül.
A gimnázium hatalmas, nem olyan már, mint régen, amikor még én jártam oda. A mellette lévő általános iskolát és a gimnáziumot egyesítették, összeépítették egy hatalmas iskolavárost hozva létre. A stílusa nagyon modern, ugyanakkor ijesztő is számomra, de talán csak azért, mert már megöregedtem. A nevem Szophia, 67 éves vagyok.
Nemrég különös dolog vette kezdetét, a helybéliek rémültek, és a rendőrség sem tud mit kezdeni a történtekkel. Most biztosan azt kérdezitek magatokban, hogy vajon mi történhetett, miért nem tudnak segíteni? Azért, mert talán ha nem velem történt volna, talán el sem hinném.
A történet évekkel ezelőtt kezdődött, amikor visszatértem a városba az öregdiák találkozóra. A férjemmel érkeztem, aki szinten meg volt lepődve, hiszen majdnem eltévedtünk a saját iskolánkba, aminek egykor minden részét csukott szemmel is bejártuk. A férjem kiment a mosdóba, ami az épület modernsége ellenére eléggé hátborzongatóan nézett ki. Vörös és fekete csempékkel volt díszítve, de a sarkakban és a kézmosókban pókhálók voltak és hatalmas területet foglalt el, annak ellenére, hogy alig lehetett a vécékhez hozzáférni, annyira szűk volt a hely az ajtók miatt.
Már fél óra eltelt azóta, hogy a férjem elment. Aggódni kezdtem és úgy döntöttem utánamegyek és megkeresem.

- Drágám? -Kiáltottam aggódó hangon.
- Merre vagy?
A hangom visszhangozni kezdett, minél közelebb kerültem a mosdókhoz, majd egyszer csak ott termett előttem a kedvesem.

- Hát te meg merre jártál? -Kérdeztem.
- Ezt nem tudom elmondani neked szavakkal, ezt meg szeretném neked mutatni! - felelte izgatott hangon.

Furcsán néztem rá, talán kicsit féltem is. A kezeim izzadni kezdtek az izgalomtól. Láthatta rajtam az ijedtséget, ezért kézen fogott és elvezetett a mosdóba. Itt még értetlenebbül álltam előtte, pláne akkor, amikor kinyitotta a középső vécé ajtaját és megnyomta a tetején a gombot, amivel lemegy a víz. Annyit vettem észre az egészből, hogy egyik pillanatban még a mosdóban állunk, a másikban pedig egy réten.

- Mégis mi történt? Hol vagyunk? -kérdeztem csodálkozva, kissé félénk hangon.
- Drágám, szerelmem, mindig is erről álmodtunk. Arról, hogy lehozom neked a csillagokat az égről, és nézz fel, itt az összes galaxis, az összes bolygó és tejútrendszer. Hát nem elképesztő? -Mondta izgatottságtól telítve.

Valóban elképesztő volt. Ahogy ott álltunk, és az égre néztünk, hatalmas bolygók voltak felettünk, csodálatos csillagképek sorakoztak, és olyan közelinek tűntek, mintha csak egy fa lomkoronájára tekintenék. Közelebbinek tűnt némelyik, mint a Hold. Lefeküdtünk a földre, az ujjaink összefonódtak és bámultunk a végtelen űrbe, ami annyira csodálatos, és hihetetlen volt. Nem csak a világ volt különös, hanem mi magunk is, hiszen úgy néztünk ki, mint mikor még húsz évesek voltunk. De nem csak ennyi történt. Volt még más érdekessége is ennek a párhuzamos univerzumnak, mégpedig az, hogy ha az ujjaddal böktél egyet magad elé, kijött egy menüsor. Mintha csak egy játékba lettünk volna. Elképesztő volt. Tudtunk így fényképezni, és visszalépni a saját világunkba.
Egyre többen fedezték fel a világot, és egyre többen szerettek volna ott élni. Hiszen olyan nyugodt, romantikus és barátságos világ volt, ahol minden ember új lappal indulhat.

Azonban nem lett happy end a sztori, mert egy vírus bekerült ebbe a nyugodt, és káprázatos kis világba. Innentől kezdve maga a pokol vette kezdetét. A vírusok beépített emberek voltak, akik fegyverrel támadtak mindenkire és kegyetlenül legyilkoltak mindenkit. Voltak, akik megmenekültek és időben kiléptek a világból, azonban egy idő után megszűnt ez a parancs. Nem tudtunk „kijelentkezni". Ha megöltek bennünket, akkor újra visszakerültünk, majd újra meghaltunk. Egy örök körforgás volt. Szerencsére a férjem kijutott, és amíg menekültem tudtam neki üzenni, és kezébe vette a dolgok irányítását. Szakértőket hívott össze, akik megpróbálták kiirtani a vírust az ún. rendszerből. Ez sikerült is nekik, azonban mi, akik ottmaradtunk, soha többé nem tudtunk visszatérni.
A különös világban csak harmincöten maradtunk, sokan elszakadtunk a családunktól. A férjemnek még egy ideig tudtam üzenni, de egy idő után már véglegesen megszűnt a kis panel, és az élet olyanná vált, mint a Földön. A gyönyörű égbolton kívül nem volt semmi egyedi benne. Hatalmas csend volt, és örök sötétség. A külső szakértők szerint a vírus kiirtásával rendszerhiba lépett fel, amit hogyha megpróbálnak megoldani, talán kitörlődünk ezzel a világgal együtt.

A nevem Szophia, 108 éves vagyok, de amióta ebben az univerzumban élek a testem olyan, mint régen, amikor én is gimnazista voltam. A férjem valószínűleg már elhalálozott. Sokan mondják, hogy ez a világ az iskola szellemeinek a világa.