A szőke alkimista és az irigy homonculus

Ötödik fejezet

Ed látta, ahogy Kimblee felé száguld, és ösztönösen ugrott félre, de nem vette észre, hogy a Vörös alkimista nem rá vadászik. Nem, Ed túlságosan nehéz falat lett volna neki, lévén az Acél alkimista gyors volt, szemfüles és rengeteg harci tapasztalattal rendelkezett. Még így, sérülten, több sebből vérezve sem volt egyszerű legyőzni. Ed későn fordult meg, hogy lássa, amint a férfi Al felé suhan, arcán vészjósló vigyorral. Al, Edward Elric öccse kitért az első támadás elől, ám Kimblee már összeütötte a két kezét, melyeken alkimista körök voltak.

– Al! – ordította hangosan Ed, és öccse felé rohant, útközben pengét formálva automail karjából. A szíve kihagyott egy ütemet. Csak őt ne! Bárkit, csak őt ne! – Al! Ugorj félre!

– Bátyus! – kiáltott kétségbeesetten a fiatalabb fivér, és próbált kitérni, de elkésett.

– Most véged! – vigyorgott Kimblee, ahogy elérve Alt, megragadta a fiatal fiút.

Ed nem állt meg, még akkor sem, amikor Kimblee képessége működésbe lépett. Fülsértő sikítás hasított a levegőbe, majd hatalmas robbanás hallatszott, ami hátralökte Edet, ő pedig egy épület falának repült, és minden elsötétült előtte.

~*~

– Al... Al... Ne... – Ed ide-oda dobálta magát az ágyban rémálomtól szenvedve. – Al...

A hang Envy figyelmét is felkeltette, aki félretette a könyvet, melyet olvasott és minden figyelmét Edre fordította. Felvonta a szemöldökét, majd felállt, hogy alkalomadtán lefogja hadonászó vendégét. Kíváncsi volt, vajon ki lehet az az Al, akit Ed ennyire hív, de nem akarta felrázni a fiút. Ő maga is tudta, milyenek a rémálmok, és mérgesen szusszantott egyet. Utálta a rémálmokat, amelyek mindig akkor látogatták meg őt, amikor a legkevésbé várta. Ezért aludt olyan keveset, hiszen homonculus lévén nem volt szüksége sem evésre, sem alvásra, sem pihenésre. Nehezen fáradt el, bár megvoltak a maga korlátai, amelyekre nem szívesen gondolt. Sosem mutatkozhatott gyengének, vagy érzelgősnek, hiszen mire ment volna vele? Megrázta a fejét, a hajába túrt, majd úgy döntött, minden szándéka ellenére talán mégis fel kéne ráznia a szőke törpét. Ám amikor lehajolt, Ed szemei hirtelen felpattantak, a fiú pedig olyan gyorsan ült fel, hogy Envy meglepetten hőkölt hátra.

A fiatal alkimista zilált, szemei tágra nyíltak, erősen szorította a takarót, de úgy, hogy bal keze egészen elfehéredett belé. Arca sápadt volt, haja kócosan hullott a hátára és a vállára – Envy nem felejtette el kibontani a fiú befonott copfját, mikor lefektette – és erősen verejtékezett. Levegő után kapkodott, miközben próbált felébredni a rémálom okozta sokkból. Percekig tartott, mire megnyugodott, és rájött, hogy minden, amit látott, egy álom volt. Egy borzalmas álom, ami inkább volt emlék. Csak ekkor észlelte, hogy ágyban van, takaró alatt és hogy nincs egyedül. Óvatosan fordult oldalra, és megpillantotta Envyt, aki karba tett kézzel állt az ágya mellett. Úgy tűnt, a homonculus félig bosszús volt, félig meglepett, mint aki még nem látott ilyesmit. És mintha valami kíváncsiság is látszott volna az arcán, de az olyan gyorsan tűnt el, hogy Ed abban sem volt biztos, hogy jól látta-e.

– Mi... mi történt? – kérdezte Ed, miközben körbepillantott. – Hogy kerültem ide?

– Összeestél, ha nem emlékeznél rá – közölte Envy egyszerűen, miközben visszaült a székre. – Én hoztalak ide. Komolyan, hogy milyen könnyen elájulsz! Azt hittem, egy állami alkimista szívósabb ennél. – Az utolsó mondatból kihallatszott némi gúny, de Ed igyekezett ezt most figyelmen kívül hagyni. – Egyébként igencsak nyugtalan voltál, dobáltad magad, mint akinek rémálmai vannak.