Üres a világ

 Castiel egy üres buszmegállóban ült és várt. Na nem a buszra, hanem... Talán ő maga sem tudta igazából mire. Csak figyelte az elsuhanó autókat, és a néha arra tévedő járókelőket. Fiatalok voltak, szinte az egész élet előttük állt, ők mégis éppen egy szórakozó helyre tartottak. Vajon volt rá valami belső késztetésük, hogy tönkre tegyék az életüket? Az angyal sose értette. Mégis irigységet érzett. Ő is így szeretne egyszer kikapcsolódni. Ha ember lenne, lehet, hogy értené, mit szeretnek ennyire a fiatalok az ilyen helyeken. De, nem, ő nem ember. Ő az Úr egyik angyala, aki egy buszmegállóban ül, és vár. A szemei égnek a visszatartott könnyektől, így a lámpa fényébe nézve, próbálja elnyomni a késztetést, hogy elsírja magát.

Végül, egy arra sétáló lány szakítja meg önmarcangolását. Utána fordul. Pont, mint Ő teszi minden egyes alkalommal, ha valahova elmennek együtt. Mintha Castiel ott se lenne. Ez mindig zavarta, de elfogadta, hogy ilyen. Hiszen minden éjjel az ölelésébe vonta őt, ezzel megnyugtatva, hogy neki csak az angyal létezik. Most is összehúzta magán a kabátot, mintha az Ő karjai lennének. Sose akarta, hogy gyengének lássák. Azt csak egy ember tudhatja, hogy milyen, mikor teljesen összetört, és úgy érzi, mindennek véget kell érnie. Most mégis dühös rá, és egyben fél is. Mi lesz, ha kivételesen nem bocsát meg neki?

A Nap kezdett feljönni a határban, de a busz még mindig nem jött. A zene már egy ideje nem szól, és a gyerekek is hazamentek. Nélküle üres volt belül. Hiányzott valami. Most úgy látszódott, hogy az egész világ alszik és minden elhalkult, hogy fel ne ébresszék álmából. Pontosan így nézte Őt is minden este, mint most a várost. Castiel nem tudott álmodni angyal léte miatt, de mindig érdekelte, hogy milyen lehet. Arra pedig még inkább kíváncsi volt, hogy a másik mit álmodik olyankor. Egy szebb világról? Kettőjükről? A jövőről? Talán sose fogja megtudni.

Főleg a mai veszekedésük után. Lehet, hogy soha többet nem akarja őt látni. Erre a gondolatra összeszorult a torka. Igen, összekaptak, de attól függetlenül érte tette. Mindig érte teszi, még akkor is, ha ezzel életveszélybe sodorja saját magát. Szinte már megszokta, de ma azt a fájdalmat látni az arcán, felért egy öngyilkossággal. Nem akarta megbántani. Tudhatta volna, hogy így fog rá reagálni, mégis megtette. Persze, hogy meg. Érte bármit feladna.

Összerezzent, mikor a zsebében megszólalt a mobiltelefon. Remegve nyúlt érte. Nem tudta, hogy mire számítson. Élesen szívta be a levegőt, mielőtt megnézte volna az üzenetet. Lassan nyitotta ki a szemét. Aztán megnyugodva fújta ki a bent tartott oxigént és úgy érezte, végre fellélegezhet. Elmosolyodott és felkelt a padról. Egy másodperc múlva, a város utcái teljesen üresek voltak.

Az üzenet Dean-től érkezett. Rövid volt, mégis Castiel úgy érezte, mintha egy hatalmas súlytól szabadult volna meg. Összesen két szó, mégis ez volt számár a megváltás.

"Gyere haza."