Ez egy nagy levegővételű story egy metálos párocskáról.
A történet teljes egészében kitalált és az enyém. Nem túl nagy cselekményű, kevés karakterrel és az egész inkább csak egy jelenet köré van építve. Szerintem eléggé csöpögős, drámai, nyálas, k...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ezt nem hiszem el! Bakker, ez az egész egy... Nem tudom... Amikor elképzeltem, akkor még sokkal jobban hangzott... Mostmár tudom, hogy egy kész rémálom... Én már nem vagyok szűz! Ittam és cigizek! Tizenöt éves vagyok! Nem tudok anya szemébe nézni mert úgy érzem, hogy még a pillantásommal is hazudok neki! Ez van! Nem nekem való a fenegyerekek élete. Nem kellett volna megtennem. Az egész egy nagy, nagy bolondság volt... Az első alkalom teljes bélyeget nyomott az egész szexuális életemre. A felismerés sokként ért... A cigizés fölösleges és káros szenvedély volt... Csak az életemet rövidítem meg vele. Az ivás pedig nem nekem való... Nagyon kikezdi az immunrendszerem. És Ádám... Minden baj okozója ő. Ez az őrült hősszerelmes. Mi köt hozzá? Mondjátok! Nem is beszéltem vele sokat... Csak, ha veszekedtünk. Én nem tudom, hogy mi az, amit érzek. Lelkileg nem elég mély, de mégsem testi eredetű. Nem vágyom rá. Nem a teste kell... Nem tudom... Ráadásul az ő szándékai sem tiszták... "- Mia garancia, hogy soha többé nem csalsz meg? - Semmi..." Olyan könyörtelen játékot játszik velem, amit lehetetlen megnyernem. Ha ő sem tudja, mit akar, akkor én honnan tudjam?! Elvette a szüzességemet és ez csak egy apró bűn a sok másik között...
Fárasztó hét volt. Vége lett az első félévnek. Egész nap nem láttam a fiúkat és feltett szándékom volt velük konzultálni. Sok mindenről... Mivel sikerült megtartanom a 4.5-es átlagomat ezért egy kicsivel több kimenőt kaptam mint amennyi az alap. Nem sokkal, csak kicsivel. Tudom, hogy Ádám jelenleg is az apja garázsában van és vagy a srácokkal próbálnak vagy zenét hallgatnak és törnek-zúznak. Szép kertes ház, jó messze a sulitól... Szerencsém volt, mert, mint mindig, a garázsajtó most is fel volt nyomva és a zene füstként szivárgott ki mögüle. - Ádám... - léptem be túlordítva a Cannibal Corpse-ot. Beültem az anyós ülésre és türelmetlenül vártam, hogy lehalkítsa a zenét. A nyakát a fejtámlának dőtötte és csukott szemmel dúdolt. - Ádám. - csettintgettem az orra előtt. - Ádám... Ádám!!! Ijedten kinyitotta a szemét aztán vigyorogva rámnézett. - Te, hogy kerülsz ide? - eresztett el egy félmosolyt és lehalkította a zenét. - Az lényegtelen. Beszélnünk kell!- mondtam határozott hangon. - Oké. Beszéljünk. - fordult felém és vigyorogva közelebb hajolt. - Hallgatlak... - Én... - Igen? - ha továbbra is így mosolyog és néznem kell azokat a csodálatos, puha, finom ajkakat, akkor azt hiszem szívfájdalomban fogok meghalni. - Kettőnkről... - Ahaaa. - Mi ez? - Mi mi? - húzta fel a szemöldökét. - Kettőnk közt... Ez az egész! Zavar! - nem akartam túl paranoiásnak tűnni, de a heves gesztikulációm már rég ellentmondott ezen elképzeléseimnek. - Nem egyértelmű? - nyúlt a kezem után. - Nem... - hagytam neki, hogy megfogja. Halkan elnevette magát aztán kiszállt a kocsiból. - Mi van? - néztem utánna. Ez be van szívva vagy mi?! Utánna mentem. Bement a lakásba. - Ádám! - szaladgáltam szobáról szobára. - Gyere már elő! Végre az egyik szobában megtaláltam. - Te mi a faszt csinálsz? Minek mentél el? - Nem szóltam, hogy kövess? - nézett rám mosolyogva és meggyújtotta a szálat a szájában. - Hát nem! - tettem csípőre a kezem. Ez. Hülye. - Ohh... Bocs... - vont vállat. Mi a franc?! - Ez a szobám. - mutatott körbe. Igen, gondolhattam volna. Poszterek, gitár, kereszt, pentagramm, soroljam? - Miért nem itt laksz? - Mert apámmal képtelenség együtt élni. A kolesz sokkal barátságosabb. - ült le az ágyra. - Ahha... - néztem körbe. - Ülj már ide. - vigyorgott. - Nem ezért jöttem. Kérlek beszéljük meg... - léptem fölé. - Mit kell ezen megbeszélni? - nevetett ki. - Te tiszta hülye vagy! - idegeskedtem. - Na, jó, oké... - átkulcsolta a derekam és az ölébe húzott. - Szeretlek. Szerelmes vagyok. Beléd. - bökött finoman a mellkasomra. - Te szeretsz? - kérdezte, hogy gyorsan túllegyünk rajta. Lefagyva révedtem a semmibe. Nem válaszoltam. - Ne csináld már... - sóhajtott. - De nem tudom! Honnan kell ezt tudni?! - ez kész agyrém. Én akarom őt, de hogy szerelemmel-e, az már más kérdés. - Akkor kérdezem máshogy... Amikor távol vagyok, hiányzom? Amikor a szemembe nézel, nyugodt vagy? Amikor velem vagy, boldog vagy? Szeretsz engem? - I-igen! - bólogattam olyan hevesen, mintha csak attól félnék, hogy mindjárt felébredek az álomból. - Ez a helyes válasz... - csókolt meg. Teljesen el voltam varázsolva, szóval csak kábán ringatóztam az ölében és hagytam, hogy ő vezessen. Mintha éles nevetés törte volna meg a meghitt csendet és Ádám is megszakította a dolgot. Dühösen nézett át a vállam fölött. Rémülten hátra kaptam a fejem. Egy alacsony, szakállas, kopaszodó, vékony ember állt az ajtóban és gúnyosan nevetve nézett minket. - Apa! - tett le az ágyra aztán felállt és türelmetlenül várta, hogy a férfi lenyugodjon. - Ő a barátnőd? - vigyorgott. - Igen... - sziszegte bosszúsan. - És legalább nagy kurva? - bökött felém, aki már rég Ádám mögé bújva leskelődtem a karjába kapaszkodva. - Hagyd abba és inkább menj vissza a kocsmába! Mindenki jobban jár! - Egyébként Ádám apja vagyok, de te szólíts csak apucinak. - nyújtott kezet kacsintva. Habozva nyújtottam a kezem, de Ádám még jobban maga mögé rántott úgy, hogy alig láttam valamit. - Ne érj hozzá! - kiálltott rá. - Mert félsz, hogy elveszem tőled? - köpött a lába elé. - Undorító vagy... - nézett rá sajnálkozóan. Olyan erősen szorította a kezem, hogy már kezdett fájni. Szó nélkül kilökdösött a szobából és idegesen a kocsihoz húzott. - Hova megyünk? - El innen. - mondta halkan, de annál határozottabban. - Szóval ő az apád... - gondolkodtam el miközben kitolattunk. - Ja. Kerüld nagy ívben és ne mondj neki semmit, soha! Megértetted? - parancsolt rám. - Ádám! - mérgelődtem a hirtelen változott hangnemen. - Sajnálom. Gyűlölöm... - Rendben. Megértettem. De... Szabad tudnom, miért? - pillantottam rá. - Ezért! - húzta szét a haját a füle felett pár centivel. Ott volt egy nagy fedetlen folt, mintha kiégették volna. - Ezt is ő csinálta! És ezt is! - mutatott a vágásra a szemöldökénél, amit eddig figyelmen kívül hagytam- És anyáért! - ordított ki az ablakon keresztül, aztán mérges sóhajtással kidobta a csikket. - Én ezt... Nem... - nem tudtam mit mondani. Hirtelen nagyon kezdtem megsajnálni. Egy ilyen emberrel együtt élni. Nem tudtam elképzelni... - Nem kell vele foglalkoznod, csak kerüld. Bólintottam. - Most hova akarsz menni? - Egy olyan helyre, ahol befejezhetjük, amit elkezdtünk... - dobolt a kormányon. - Menjünk át Dávidékhoz. - vontam vállat. - És, ha otthon vannak a szülei? - Én tudjam? Akkor ne oda. - gyújtottam meg a cigimet vállvonogatva. - Az erdő megfelel? - Mi?! - Leállok a kocsival. Az erdőben. Aztán... - darálta volna le az utat nézve, de félbeszakítottam. - És, ha valaki meglát? - Nem fognak. - Nem. Nem vagyok hajlandó kocsiban szeretkezni. Vagy szerezz egy normális ágyat vagy vigyél vissza a sulihoz! - ráztam le az izzó hamut a szál végéről és néztem, ahogy egy szempillantás alatt elfújja a menetszél. - És hova vigyelek mond meg?! A Hiltonba? Szerinted megtehetem, hogy faszságokra költsek?! - Én nem ezt mondtam! Csak azt, hogy normális helyre! - már mindkettőnk hangja kezdett kicsit emeltebbé válni. Sokkal... - Jó, akkor visszaviszlek a suliba... - lépett rá a gázpedálra és pillanatok alatt 120km/h-ra gyorsultunk. - Lassíts! - szóltam rá. - Mi bajod van?! Nem hallod?! Lassíts már! Meg akarsz ölni?! - Igen... - vigyorgott és 150-re emelte a tétet. - Mit akarsz? - kérdeztem. Nem értettem, hogy miért csinálja. - Téged! - Oda viszel, ahova akarsz, csak lassíts! - szabadkoztam szinte könyörögve. Rettenetesen ilyesztő volt ilyen gyorsan menni. Hirtelen újra hatvannal mentünk. - Gyűlöllek... - fújtam ki a füstöt. Vigyorgott. - Ne vigyorogj mert most nagyon haragszom rád... Én nem mosolyogtam. Semmi vicces nem volt benne. Majdnem megölt mind a kettőnket... - Akkor menjünk az erdőbe... - vigyorgott tovább. - De... És máris 90km/h... - Oké... - Én is így gondoltam. - Számodra ez a szeretet? Hogy olyan dolgokra kényszerítesz, amit nem akarok? - kérdeztem a lehető legkomolyabban. - Én tudom, hogy mi a jó neked. - Ez nevetséges... Szörnyű vagy. Nem értem miért szeretlek... - sóhajtottam. - Ez olyan mint az erőszak. - magyaráztam. - Miért nem tudsz arra is figyelni, hogy én mit akarok? - Tessék... - fékezett le sóhajtva. - Mi? - a suli előtt voltunk. - Menj. Én otthon alszom. El kell intéznem az apámat... Megcsókoltam aztán kiszálltam és még vissza fordultam. - Ne csinálj semmi meggondolatlanságot... - dorgáltam aggódva. Biccentett és elhajtott. Szomorúan néztem a kocsi után. Tudtam, hogy valami hülyeséget fog csinálni.
