Új Leosztás [Befejezett 💙]

Ryo 34.

A büdös picsába.
-Esküszöm, ha kiszedjük onnan, úgy elverem, hogy legalább egy hónapig nem áll lábra... – mondja ki helyettem Shuu amire mindketten gondolunk. A pincéhez megyek és lekiáltok.
-Cica, ki tudsz mászni? – előre félek a választól.
-Nem. – érkezik majdnem egyből. – túl magasan van a kötél.
-A picsába! – dühösen belerúgok a falba. Elkapom Shuu karját.
-Idefigyelj, menj és keress egy tanárt...
-Mégis hogy a faszba? – morran. – kurvára tippem sincs hol vagyunk...
Ez igaz. Ha tájékozódásról van szó, Shuu legalább olyan reménytelen, mint Seth.
-Akkor majd én megyek. – döntöm el. – te pedig – meredek Shuura – itt fogsz ülni emellett a kibaszott gödör mellett, és ha el mersz mozdulni, akkor kurvára megöllek...
Ismét behajolok a lukba. Odalent látom, hogy Seth felfelé világít a telefonjával.
-Cica, elmegyek, keresek egy tanárt jó? Addig Shuu itt marad... megleszel?
-Igen. – mondja, és biztos vagyok benne, hogy a hangja határozottabban cseng, mint ahogy ő érzi magát.
Futólépésben indulok vissza a táborba a fák között. Az ágak összekarmolják a karom és az arcom, de nem érek rá ösvényt keresni. Így is legalább húsz perc mire meglátom a házakat, és még további tizenöt, amíg végre találok valakit. A tornatanárt. A matektanárnőn. Amikor minkettőnek házastárasa van.
Nem véletlen, hogy senki nem szúr le minket, amiért bementünk a kordon mögé. Öt perc alatt előkerítik a táborvezetőt.
Így is durván másfél óra telik el, mire visszaérünk. Shuu valóban ott ül a földön, megkönnyebbülten pattan fel, amikor belépünk a rozzant épületbe.
Sakura még mindig nincs magánál, szóval mentőt hívnak hozzá, és kórházba viszik. Minket is megvizsgálnak, de senkinek semmi komoly baja. Rajtam néhány karmolás, meg Sethen egy pár horzsolás. Mindenesetre haladéktalanul hazaküldenek mindhármunkat. Mivel Sethéknek nincs kocsijuk, Shuu szülei pedig vidéken vannak, így nekem kell hazatelefonálnom, hogy jöjjenek értünk. Naná, hogy anyám egyből hívja apámat. És naná, hogy ő pedig a sofőrjét küldi. Egy kibaszott limuzinnal. Ez annyira gáz. Közben Shuu szülei telefonálnak, hogy ők csak másnap érnek haza, így ha nem gond, akkor Shuu hadd aludjon nálunk. Természetesen igent mondok. Végtére is Shuu a barátom... vagyis az az ember, aki nagyjából a legközelebb áll ahhoz, amit barátnak lehet nevezni.
Először Sethet visszük haza. Egész úton totál szótlan, csak bámul ki az ablakon. Amikor a házukhoz érünk, ki akarok szállni hogy elköszönjek tőle, de látom hogy az apja már odalent várja, így amikor kérdőn rám néz, megrázom a fejem. Meg se csókol, csak kiszáll, mi pedig elhajtunk hozzánk.
-Baszod, Ryo, nem gondoltam volna, hogy nagyobb házatok van, mint a miénk... – bámul Shuu, amikor megállunk a kapuban. Anyám a mélygarázsban vár minket. Legalább józan. Nagy örömködve körülugrálja Shuut, mint az első barátomat, akit végre megismerhetett. Az egész személyzet ébren van, hiába van hajnali három, és anyám addig nem nyugszik, amíg legalább egy-egy tányér kaját le nem gyűrűnk mind a ketten.
Végül amikor felmegyünk a szobámba, akkor jut eszembe, hogy elfelejtettem pluszmatracot és ágyneműt kérni, de annyira fáradt vagyok, hogy semmi kedvem még legalább fél órát várni, amíg Kanako elintézi a dolgot. Le van szarva.
-Te alszol belül. – morranok Shuura. – és ha lehúzod rólam a takarót, megöllek.
-Ahogy gondolod. – ásít. Kidobja a rágóját, ledobálja a ruháit, és lefekszik. Két perc múlva már egyenletesen szuszog. Én is levetkőzöm, és mellé fekszem. A szemem majd leragad, de azért írok egy smst Sethnek. „Minden oké, cica?”. Majd lerakom a telefont. Azt tervezem, hogy megvárom, hogy válaszoljon, de elalszom.
Amikor felébredek, a kezem Shuu derekán pihen. A francba, vajon mikor bújtunk így össze? Átfordulok a másik oldalamra, és megnézem a telefonom. Semmi....