Új Leosztás [Befejezett 💙]

Seth 36.

Már út közben elkezdek sírni. Nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek... Ha akarnám, sem tudnám visszafogni a könnyeket. Túlságosan fáj...

Belököm az ajtót, és bevágom magam mögött. Dühöngjenek csak a szomszédok... Addig jó, míg ez a legnagyobb gondjuk. Törni-zúzni akarok... De a lelkiismeretem megállít. Itt semmi nem igazán az enyém... De nem bírok csak egy helyben ülni... Valamit csinálnom kell, amivel elterelhetem a figyelmem a fájdalomról...

És akkor eszembe jut a másik gyógyszer. Hogy akkor milyen tompa voltam... Most is arra van szükségem.

Mindent széthajigálok a szobámban, mire megtalálom a dobozt, amivel visszamegyek a konyhába. Engedek egy pohár vizet, és lenyelek egyet, aztán leülök a pulthoz, és várok. De ez így nem elég, csinálnom kell valamit...

Ha valamit játszok, az biztos jó lesz... Előveszem a telefonom, és kártyázok, amőbázok, de egyik sem jó, nem foglalja le eléggé az agyam... Még mindig csak Ryura tudok gondolni. Aztán ahogy keresem a következő játékot, megtalálom a sakkot, és mintha kést forgatnának a mellkasomban.

Felkapom a gyógyszeres dobozt, kinyomkodom a fóliából az összes szemet, és egyenként lenyelem mindet. Mire végzek, már szédülni is kezdek... A konyhaszekrénybe kapaszkodok, ahogy leereszkedek a földre, és csak hagyom, hogy elnyeljen a sötétség...

Apa ébreszt fel. Az arcomat pofozgatja, és a nevemet kiabálja. Csak résnyire nyitom a szemem, másra nem vagyok képes. Nem tudok megmozdulni, se megszólalni. Apa felkap, és berúgja a szobám ajtaját, de amint meglátja, mekkora rumlit hagytam ott, inkább a saját ágyába fektet. Hallom, hogy telefonál, aztán pár perc múlva visszajön.

- Jól van, Seth, nem lesz semmi baj. Az ügyeleten azt mondták, hogy a mai antidepresszánsok úgy vannak megcsinálva, hogy nem lehet túladagolni őket. Csak kihevered, és kutya bajod sem lesz - mondja megnyugtatóan, de engem csak felhúz vele. Ha meg tudnék szólalni, még a fejét is leüvölteném a nyakáról... Szerinte mégis miért nyeltem le egy dobozzal? Mert tesztelni akartam, holnapra tényleg kiheverem-e?

A legbosszantóbb az egészben, hogy attól, hogy moccanni se tudok, az agyam még ugyanúgy pörög. És csak egy dologra tudok gondolni... Csak ő jár a fejemben. Hogy mi romolhatott el. Egészen addig ez megy, míg el nem nyom az álom.

Mikor megint felébredek, már világos van. Megnézem az órát, delet mutat. Már tényleg nincs semmi bajom. Hallom, hogy apa odakint motoszkál, úgyhogy gyorsan felkelek, hogy jobb később, mint soha alapon leüvöltsem a fejét.

- Seth, jó reggelt. Jobban nézel ki. Hogy érzed magad? - kérdezi, mintha minden rendben lenne.

- Túlságosan élőnek érzem magam - kezdem emelt hangon, amitől már kikerekedik a szeme. Fél, eszébe jutnak a dührohamok... Pedig pont az a célom, úgy elveszteni a fejem, mint akkor. - Szerinted mégis mi a faszért nyeltem le egy doboz gyógyszert?

- Seth... nyugodj meg... - mondja, de remeg a hangja, és azt mutogatja, hogy vegyek mély levegőt. Azt is teszem, de csak hogy még hangosabban kiabáljak...

- De legalább volt időm gondolkodni. És tudod, mire jutottam? Hogy két napja még minden rendben volt! És az egyetlen, ami változott az elmúlt két kibaszott napban, az annyi volt, hogy te megtudtad! És megígérted, hogy nem kürtölöd szét! Mégis megtetted! És elrontottál mindent!

Akkorát csapok a konyhapultra, hogy az egész karom belesajdul, de nem érdekel. Azt akarom, hogy eméssze meg, amit eddig mondtam. A szobámba megyek, előkaparok a ruhakupacokból egy inget és egy nadrágot, és nem érdekel, hogy mindkettő gyűrött.

Mikor visszamegyek a konyhába, apa megint úgy néz ki, mint aki azt hiszi, minden rendben lesz. A pulton ott van egy tál étel, és egy kis piros kapszula a pohár mellett. Majd én megmutatom neki, mennyire vannak rendben a dolgok...

Megfogom a tányért, és teljes erőből a földhöz vágom. Aztán a poharat is. Apa csak elkerekedett szemekkel néz rám.

- Te tettél tönkre mindent. És tudod, mit? Ha nem hozod ezt rendbe... Akkor azt fogom tenni, mint te. Elmenekülök a probléma elől. Visszamegyek anyához Amerikába, és garantálhatom, hogy soha az életben nemhogy nem fogsz látni, de még hallani se fogsz rólam.

Azzal az utolsó dologhoz megyek az asztalon, a pirulához.

Na, még mit nem. Eddig mindent megtettem, hogy olyan gyerek legyek, amilyet akartak... Nem akartam, hogy megint úgy összetörjenek, mint amikor bezártak. De most az sem érdekel, ha magamban kell kárt tennem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki.

Meg amúgy is meg akarok őrülni.

Odaviszem a tűzön rotyogó fazékhoz, és beledobom a félkész levesben. A pirula gyorsan feloldódik, és eltűnik a lében.

Nem viszek magammal semmit, ahogy elindulok az iskolába. Csak nem akarok otthon lenni, és ez az első hely, ami eszembe jut. Nem sokkal ebédszünet vége előtt érkezek meg a terembe, amitől rögtön furcsa lesz a hangulat. Mintha megéreznék, hogy baj van. A padom össze van firkálva, de nem foglalkozom vele, csak leülök a helyemre. Sejtettem, hogy most megint teljes jogú célpont leszek, de valahogy ez sem tud érdekelni.

Shuu lép az asztalomhoz, és a képén ülő vigyorból rögtön tudom, hogy mit akar. Felállok, és széttárom a karom előtte, amitől mintha kicsit megszeppenne.

- Na, mi van? Úgy már nem is megy, hogy én is akarom? Esetleg segítsek megadni a kezdő lökést? - kérdezem, és behúzok neki egyet. De ettől az egyetlen ütéstől is elterül a földön. Meg se lepődök, ilyen az, ha nem szedem a gyógyszert...

Shuu becsöngő előtt nem sokkal tér magához, de ahogy ránézek, inkább kicsattog a betegszobára.

A délutáni órák közti szünetben lemegyek az udvarra. Mikor visszaérek, semmi nem hibádzik, most senki nem mert kárt tenni a dolgaimban, míg nem voltam itt. Nem mintha nagyon érdekelne.

Az utolsó óra után csak hárman maradunk. Én kimegyek a folyosóra, nem akarok sem Shuuval, sem Ryoval egy teremben maradni.

Lassan a szülők is megérkeznek. Először Shuu szülei, aztán miután ők elmentek, én megyek be az apámmal. Úgy teszek, mintha apa ott sem lenne. Ha a tanár kérdez, akkor válaszolok, egyébként pedig hallgatok. Egyszer sem nézek apára, tudomást sem veszek a létezéséről.

Mikor kimegyünk, az utolsók, vagyis Ryo és a szülei megindulnak az ajtó felé. Én pedig végleg el akarom veszteni az eszem.

Egyenesen feléjük indulok meg, és láthatnak valamit az arcomon, mert nem csak Ryo, de a szülei is megtorpannak, ahogy odaérek. Én meg behúzok neki egyet.

Nála nem sikerül olyan jól, mint Shuuval, még csak fel sem kiált a fájdalomtól, csak bosszankodva morog.

- A francba, cica...

Én meg ahogy meghallom, hogy még ezek után is így hív, összeroppanok. A lábaimból kimegy az erő, és térdre zuhanok előtte.

- Ryu... Ryu kérlek... - kezdek zokogni, és könyörgőn nézek fel rá.