Katarzis

veled

csak múlik az idő, pörögnek az órák, a napok,
úgy érzem, talán örökre itt ragadok,
melletted állva, várva valamire, amiről tudjuk, hogy nem jön el,
mégsem engedjük el.
fogom a kezed, de már nem tudom, tényleg te vagy,
vagy csak egy emlékkép, ami örökre itt marad.
túl sok a talán, túl sok a semmi, de az biztos, hogy nem fogunk semmit se tenni,
semmittenni kéne, hátha akkor úgy marad minden,
mint mikor jön a tavasz és megtelik a szívem
fagyott reménnyel és bennem is virágzik az élet, nemcsak a fák odakint,
amik ott álltak már akkor is mikor nem voltál,
mikor nem volt te és én, mikor nem volt ez a kín.
csak múlik az idő, pörögnek a hetek és hónapok,
azt mondják, azt kapok, amit adok,
de én már nem tudom, hol vagyok,
már csak a fák árnyékát látom,
lehullott leveleket hord a szél, talán egy távoli tájra,
ahol nem a tél, hanem az örök tavasz várja,
és az én egykor virágzó szívem
alig dobban
kellene valami, valami nagyon, mindennél jobban,
és akkor örökre neked adnám,
titokban, mert nyíltan nem vállalnám.
közeleg a tél, tudom, érzem,
és eljátszom, hogy a hideg miatt reszketek
nem pedig a hiányod az, ami megsebez.
közeleg a tél, az örök sötét
nincs már vigasz, nincs ölelés,
de elérted, hogy ne féljek.
arany voltam neked, aranyba csomagoltam az életed
de neked nem kellett, nem kellettem így,
jobban szeretsz mindent, ami ezüst,
és ez rendben van, hidd el,
és nem sírok, csak túl nagy itt a füst,
tudod a kék szem átka.
olyanok voltunk, mint két párhuzamos egyenes:
mindig közel, egymás mellett, mindig egy irányba tartva,

de sohasem kéz a kézben haladva.