Katarzis

viszlát

azt mondják, nem vagy elég jó nekem
hogy az élet nem elég végtelen
hogy az nyer, aki mer, akkor én vesztes leszek mer'
csak akkor nyerhetek ha előtte teljesen elveszek,
hogyha elveszítelek.
van az a történet ami annyira valós hogy szinte már fáj
amit nem lát a szem és nem beszél a száj,
és van olyan, ami bennem él mélyen,
a képzelet és a hazugság között, mint a te és én
összetörten a sötétben.
de az alagút végén jön a fény,
talán ez lesz a kezdet és nem a vég
és én a világot a négy sarkánál fogva
húznám magunkra
hogy ne jöjjön aminek jönnie kell
hogy hadd fagyjunk meg az időben
egy pillanatra.
van az a történet...
mert az estimesét felváltották az intő szavak
hogy ne legyél féktelen, hogyha lehet, csak félig-szabad
tiltottak az utcától, az éjtől, a káros szenvedélytől:
alkohol, drog, cigaretta
de miért nem álltunk meg egy pillanatra?
miért nem szólt senki hogy egy ártatlan mosoly
egy barna szempár, egy félénk kézfogás,
aztán hirtelen semmi más
csak a csönd
a végtelen, fehér csönd
ami lassan megtölt, majd megtör
a padlóra küld, mint egy vas-ököl
és a földön ülve vérző sebbel várlak
mert lerombolnám a könnyekből felépített várat.
és már csak egy kérdés marad, a megválaszolatlan,
ugye ez a történet még nem ért véget?
az nem lehet, hogy csak ennyi volt.
mert ez fáj a legjobban,
a ki nem mondott viszlát

viszlát.