Bocs, de megöltem a Mikulást

Egy

Tegnap éjjel leesett a hó. Már ideje volt, hiszen két hét múlva itt a karácsony. Az advent a kedvenc időszakom az évben, a fenyőfa illata, a karácsonyi zenék, a gyertyafény és a meghittség, ami körül lengi ilyenkor az egész várost, már kiskoromban a szívembe lopta magát. Anyunak is ez volt a kedvenc ünnepe. Szinte a megszállottja volt a karácsonynak. Most pedig itt ülök az üres lakásában, és a régi fényképeit nézem. Könnyes lesz a szemem, ahogy rá gondolok, és dühösen dörzsölöm meg az arcomat. Ha most lát engem, talán lemondóan csóválja a fejét, amiért nem vetem bele magam a boldog előkészületekbe. De anyu, ez lesz az első karácsonyom nélküled. Hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon, majd becsukom a fényképalbumot. Feltápászkodok a szőnyegről, koffeinre van szükségem, hisz napok óta alig aludtam. Hónapokig halogattam édesanyám volt lakásának felszámolását, azonban ennyi idő elteltével is nagyon intenzíven hasít belém az érzés. Miközben felrakom a kávét, hallom, ahogy a szél kivágja az ablakot a nappaliban. Eszmbe jut, anyu mennyit zsörtölődött miatta, hogy meg kéne javítani, de nem volt férfi a háznál, így különböző módon barikádozta el. Most, hogy szinte minden kipakoltam, a szél szabad utat kapott, hogy kedvére játszadozzon vele. Ahogy becsukom a rozoga ablakot, észreveszem, hogy fényképek hevernek szanaszét a földön. Összeszedem őket, és becsúsztatom az egyik asztalon fekvő albumba, amikor egy megsárgult boríték kerül a kezem közé, az elején egyetlen szó, anyu kézírásával.

Tikari

Remegő kézzel próbálom feltépni a leragasztott papírt, amikor a kávéfőző éles sivítása hasít végig a csendes lakáson. Félreteszem a borítékot, majd pár perccel később gőzőlgő bögrével a kezemben ülök mellé az asztalhoz. Nagyokat kortyolok a forró italból, közben farkasszemet nézek az előttem heverő holmival. Végül, eredeti szándékomtól eltérően keresek egy éles kést, és óvatosan vágom fel. Csupán három fényképet találok benne. Az elsőn egy kisgyerek látható, közelről, piros takaróba bugyolálva. Mosolyog. Macskafekete szemeibe nézve elkap a szorongás. Én vagyok, de még sosem láttam ezt a képet ezelőtt. Ahogy a többit sem. A második anyut ábrázolja, fiatalon, talán tizenhét éves lehet, bögrével a kezében ül egy ablakban. A háttérben varázslatos táj látszik, hófödte dombok, fenyőerdők ameddig a szem ellát. A harmadik képet látva eláll a lélegzetem. Anyu már idősebb, de még jóval a születésem előtt készülhetett a fotó. Egy jóképű férfi mellett áll, egymásba karolva mosolyognak, mindketten tetőtől talpig pirosban. Talán valami jelmezbálban készülhetett a kép, mögöttük mintha a mesebeli mézeskalácsház és a Mikulás titkos otthonának ötvözete elevenedne meg. Lélegzetelállítóan festenek. Megfordítom a képet, a hátulján sietős kézírás.

1981. North-pole

Megfordítom a másik két képet is, azonban mindkettő üres. Végigsimítom anyu arcát a fotón, próbálom elképzelni mennyire lehetett más az a lány a képen, mint az a nő, akit én ismertem. Sosem mesélt a születésem előtti életéről. Ahogy megelevenedik egy illúzió a szemeim előtt, hirtelen bevillan egy kép. North-pole. Hát persze. Egyszer, amikor céltalanul metróztunk kiskoromban, az Angol-negyedben, egy külvárosi megállóban anyu a feliratra mutatott.

-Nézd csak, az Északi-városrész megállójának falain egy igazi legenda válik láthatóvá.
És valóban, a hagyományos, North-City felirat helyett North-pole volt olvasható.
-Valaki, aki nagyon hitt a mesékben, - súgta cinkos mosollyal anyu – hitt abban, hogy innen a valódi északi-sarkra vezet egy ajtó, egy éjjel átfestette a feliratokat. Mit gondolsz, leszálljuk? – kérdezte, én pedig csak bólintani tudtam izgalmamban. Hiszen melyik kislány ne vágyna egy véletlen találkozásra a Mikulással? Ráadásul tavasszal.
Persze nem találtuk meg a titkos átjárót. Húsz percen át bolyongtunk a folyosókon, mire megéheztem, így vettünk egy perecet az aluljáróban és hazametróztunk.

Egyre őrültebb és őrültebb elképzelések kavarognak a fejemben, táncra kelnek egymással a gondolatfoszlányok, pörgős keringőt járva. Felkapom a kabátomat, a nyakam köré tekerem anyu egyik kedvenc sálját, és lesietek a lépcsőn. A hideg szél az elevenembe vág, ahogy kilépek kapun. Az órámra pillantok, 9:56. A legközelebbi metrómegálló két háztömbnyire van, ha sietek, még elérem a 10 órás járatot. Végigszaladok a hideg, szeles, zsúfolt utcákon. Vacogok, és alig érzem az ujjaimat, mikor felszállok a metróra, ám ahogy lehuppanok a fűtött ülésre, az izgalom olyan erővel robban szét a bensőmben, hogy el is felejtem mennyire dermesztő odakint a hideg. A metrókocsi zakatol alattam, a szívem zakatol a mellkasomban, a gondolatok zakatolnak a fejemben. Nem tudom, mit várok egy koszos megállótól. Nem tudom mi vár rám, talán csak az a vágy vezérel, hogy újra közel érezzem magam anyuhoz, mégis úgy érzem magam, mint a kisgyerek, akire hatalmas kaland vár. Dobolok az ujjammal az ülésen, percenként megnézem az órámat. A többi utasnak is feltűnik az izgatottságom, mosollyal az arcukon figyelnek. Mikor elhagyjuk az utolsó előtti megállót, felpattanok, az ajtó mellett állva várok, hogy én lehessek az első, aki leszáll. Azonban mikor a lábam a talajhoz ér, az idő megállni látszik, alig érzékelem magam körül az embertömeget, akik engem kerülgetve próbálnak felszállni. Csak akkor térek magamhoz, mikor a kocsi nagy robajjal továbbhalad a hátam mögött.
-Elnézést, kisasszony, minden rendben van? Segíthetek?-kérdezi egy hang mellőlem. Oldalra pillantok, egy kedves öregúr áll mellettem. Rajtunk kívül senki más nincs a megállóban, a kérdése visszhangzik az üres térben. Nagyot dobban a szívem. Talán ez lesz a nagy pillanat.
-A lépcsőket keresem.-mondom halkan. A férfi elmosolyodik.
-Nem gyakran jár erre, igaz, kedvesem?-kérdezi, én pedig szégyenlősen megrázom a fejemet.-Menjen egyenesen, majd kanyarodjon jobbra. Ott megtalálja a lépcsőt.
-Köszönöm.-rámosolygok, jól megnézem az arcát, mielőtt elindulok. Apró mosoly bujkál a szája sarkában, szemei körül számtalan ránc díszíti az arcát, hamuszürke szemében jókedv rejtőzik.
Hamar rábukkanok a lépcsőre, és ahogy felfelé haladok, érzem a hideg levegő áramlását a testemen, érzek valami édeskés illatot, hallom a karácsonyi zenét, aztán hirtelen... dudaszó hasít az idilli pillanatba, amit hangos kiabálás követ. Én pedig fellépek az utolsó lépcsőfokra. Kint vagyok a szabd térben, körülöttem mindenki siet, hatalmas forgalom az utakon. Az aluljáró mellet olcsó hangszóróból szólnak a kedves dallamok, mellette egy fiatal nő áll, kezében fenyőfa olcsón eladó feliratú táblával. A valóságba érkeztem. Itt állok az egy újabb zsúfolt, koszos hämenlinnai utcán. Ez azonban nem csökkenti a lelkesedésemet, a karácsonyi éneket dúdolva szökdelek lefelé, vissza a földalatti folyosóra. Ahogy a lépcsősor végéhez érek, megpillantok egy félig megcsócsált cukorpálcát a földön. Kissé elszomorít a látvány, ha arra gondolok, hogy egy csalódott kisgyerek könnyei hullhattak az elhagyott édességért. Azonban a lépcső mellett elszórt szaloncukrokat pillantok meg, kicsit hátrébb pedig egy félbeharapott mézeskalácsszív hever. Befordulok a szűk résen, és a távolban egy fénysugár mutatja a folyosó végét. Remegő lábbal indulok el, és az izgatottság akkor sem csillapodik, mikor megállok a Raktár feliratú ajtó előtt. A kopott címke alatt alig láthatóan a valaki a north-pole feliratot és egy hópihét vésett a fába. Dübörgő szívvel fogom meg a kilincset, és nyitom ki az ajtót. Az első dolog, amit megérzek az a hideg, szinte a lelkemig hatol, mégis kellemes érzés. Aztán megjelennek előttem a hópelyhek, egyre több és több, körülölelnek, míg nem látok mást, csak szikrázó fehérséget. Az utolsó gondolat, ami felötlik bennem, mielőtt magába szippantana az átjáró, az, hogy bárcsak anyu is itt lehetne velem.