Bocs, de megöltem a Mikulást

Kettő

Karamell és fahéj illatára ébredek. Halványan a régi otthonra emlékeztet, ám valami nyersen édeskés illat is keveredik a ragacsos, cukros íz mellé. Kinyitom a szememet, és egy régi szobában találom magam. Egy baldachinos ágyban fekszem, bordó függönyök mögül sejlik be a napfény. A szoba közepén egy kisasztal áll, rajta egy váza, frissen vágott, sárga rózsával. Nem illik bele a képbe, mégis elmosolyodom. Ez volt anyu kedvenc virága. Csodálkozva ülök fel, majd alaposan körbenézek. Antik bútorok mindenhol, a falon hatalmas festmények lógnak. Óvatosan kikászálódok az ágyból, meztelen talpamat a puha szőnyegre helyezem. Na várjunk csak. Meztelen talpamat? Meglepetten nézek végig magamon, ugyanis a ruháim, amiben elindultam otthonról, eltűntek. Helyettük egy egyszerű, piros hálóruha van rajtam. Mi történt a ruháimmal? Mi történt velem?

Nincs sok időm gondolkozni, ugyanis apró lábdobogást hallok, majd valaki kopogtat az ajtón. Rémülten bújok vissza a takaró alá, majd remegő hangon szólalok meg.
-Szabad!- lassan, nyikorogva nyílik ki az ajtó, és még erősebben csap meg a frissen készült karamell illata, azonban senki nem áll a folyosón. Tágra nyílt szemekkel fekszem az ágyban, meg se merek moccanni, amikor apró csengők hangját hallom, majd újabb lábdobogást. Feljebb ülök az ágyban, és lepillantok a földre. Meglepetten nyikkanok fel, ugyanis az ágyam mellett két apró, csíkos sapkás manó áll. Egyikük kezében tálca, rajta gőzölgő ital. Mosolyogva nyújtja felém. A másik apróság mindkét kezében cukorpálca, felváltva harapdálja azokat. Hangos csilingelés ébreszt fel az ámulatból. Az egyes számú manó megrázza előttem a sapkáját, és a rajta függő csengők tiszta hangja tölti be a szobát. Határozott mozdulattal nyújtja felém a tálcát, amit óvatosan elveszek tőle, és magam mellé teszem az ágyra. Eközben újabb manók jelennek meg az ajtóban, mindegyik kezében egy-egy ragacsos cukorpálca, csilingelve kezdik ellepni a szobát. Elhúzzák a függönyöket, kinyitják az ablakokat, amitől hűvös levegő járja át a helyiséget. Egyikük egy szatyrot helyez az ágyam mellé, majd óvatosan közelebb tolja. Pár percig mosolyogva figyelnek, én pedig csodálkozó tekintettel nézem őket, aztán egyszer csak, ahogy megjelentek, kisétálnak, egyedül hagyva az első két manóval.
-Pikkuleipä - mutat magára, az, akitől az italt kaptam. Majd hátrafordul, gondolom azzal a szándékkal, hogy társát is bemutassa, azonban mikor meglátja, hogy az éppen elfogyasztotta mindkét cukorpálcát, sértődötten felkiált. – Typerä! – és kiviharzik a szobából. A kicsi, bűnbánóan felém fordul, magára mutat és elismétli: -Typerä. – Majd esetlen léptekkel Pikk után szalad. Megilletődve nézek utánuk, alig hiszem el hogy épp most mutatkozott be nekem két manó, akik...kik is igazából?
Hátradőlök az ágyban, kezembe veszem a még mindig gőzölgő italt, és próbálok nem a fejemben kavargó hangos gondolatokra figyelni. Kezemben a bögrével felkelek, és a hatalmas ablakhoz sétálok. Villámcsapásként hasít belém a felismerés, ahogy a tájat figyelem. Ez az ablak az, ahol anyuról azt a képet készítettek. Végigsimítok a párkányon, és magam elé képzelem, ahogy itt ül. Nagyon kortyolok az italból, és szinte visszarepülök az időben. Lehunyom a szemem, ahogy az ízek szétáradnak a bensőmben, és eszembe jutnak a régi emlékek. Az ízek kavalkádja gyermekkorom karácsonyait idézi. A tájban gyönyörködve fogyasztom el az italt, majd visszafordulok a szoba felé. Szemem megakad az ajándékzacskón, amit a manók hagytak az ágyam mellett. Leülök az ágyra, és az ölembe veszem a csomagot. Egy világos farmer, póló, és egy bordó, kötött pulóver és fehérnemű kerül elő belőle. Természetesen az összes a méretemben. Gyorsan felöltözöm, a ruhák úgy állnak rajtam, mintha rám szabták volna őket. Az ajtó mellett észre veszek egy fekete bőrcsizmát, belebújok, majd elindulok az ajtó felé. Veszek egy mély lélegzetet, és pár pillanatig csak nézem a csukott ajtót. Végül kilépek a magam mögött hagyom a szobát. És ekkor elém tárul a legszebb körfolyosó, amit valaha láttam. Elképedve lépek a korláthoz, és pillantok az átriumba, ahol az apró manócskák csilingelve pakolásznak. A galéria túloldalán észreveszek egy öreg tölgyfalépcsőt, és csendesen, hogy ne zavarjam meg az apró lényeket, lesétálok közéjük. Valahonnan halk karácsonyi zene szól, a manók kezükben a jellegzetes édességgel ajándékokat csomagolnak, csomagokat pakolnak, listákat írnak, süteményt sütnek. Egészen átjár az ünnep szelleme, ahogy a szorgoskodó csöppségeket figyelem. Ámulatba esve járok körbe a teremben, szinte el sem hiszem, hogy csodával határos módon itt vagyok a Mikulásgyárban. Jóformán fel sem fogom, annyira varázslatos. És akkor beugrik. Hiányik valami erről a helyről, és nem a Mikulás személyére gondolok, hanem a lelkesedésre, az igaza varázsra, az ünnep lelkére. Valami nincs rendben.
Ekkor hangos csörömpölés szakít ki a gondolatmenetből, riadtan kapom a fejem a hatalmas ajtó felé, ami recsegve-ropogva nyílik ki, és megjelenik egy reszkető, zöld ruhás manó. Egy pillanatra mintha megfagyna az idő a teremben, aztán elszabadul a pokol.
Az apró teremtések minden eldobva, hatalmas ricsajjal, kiabálva veszik körbe társukat, aki megszeppenve áll az őrjöngő tömeg közepén. Szerencsére az egyik közeli széken gondosan összehajtogatott, meleg takarókat pillantok meg. Felkapok egyet, és sietősen indulok meg a újonnan érkezett, teljesen átfagyott manó felé. Menet közben felállítok egy eldöntött gyertyát, a viasz már rászáradt az asztalra.
-Pikk! – szólok újdonsült barátomnak, aki meglepetten pillant rám, majd elfeledkezve a jövevényről, hatalmas mosollyal az arcán indul meg felém. Látszólag örül a becenevének. Ettől kicsit megkönnyebbülök, ugyanis nem sikerült megneveznem a teljes nevét. Miközben próbál utat törni magának a tömegen, hogy elérjen hozzám, óvatosan nemet intek, és felemelem a takarót. Pikk egyből megérti, mit szeretnék, és számomra ismeretlen nyelven hangos utasításokat ad a többieknek. Megdöbbenve hallgatom, ugyanis eddig a nevükön kívül egy szót se szóltak. A manók hátrahúzódnak, utat nyitva ezzel számomra. Leguggolok a vacogó manó mellé, és gyengéden bebugyolálom a takaróba. Hálásan néz rám, és mielőtt elfogadná a felé nyújtott forró karamellát, apró, jéghideg kezével végigsimít az arcomon.
Az érintéstől furcsa érzés áramlik végig bennem, hideg kúszik végig a tarkómon, majd teljesen átölel. Érzem, ahogy teljesen elgyengül a testem, a szemem előtt elhomályosodik a mesebeli szoba, aztán hirtelen különböző képeket látok. Gyorsan váltakoznak, egymás után. Egy kés, rengetek vér, hóesés, vihar, sötét árnyak. Baljós előérzetem támad, szédülni kezdek a képek hihetetlen áradata miatt, míg végül csak egy sötét erdőt látok magam előtt, és csak a dermesztő hideget érzem. Ahogy a szemem hozzászokik a sötétséghez, lábnyomokat pillantok meg a hóban, s azokat követve indulok a rengeteg mélyébe. Minden egyes lépésnél halk csilingelést hallok, minden egyes lépés után egyre jobban fázom, és egyre gyengébb a testem, és amikor már feladnám, egy furcsa dallamot hallok a fák közül, és egy lámpás fénye világítja meg az utat. A fény közeledik, az ének egyre hangosabbá válik, és hatalmas alakok rajzolódnak ki előttem. Körbeállnak engem, talán tízen lehetnek. Ahogy a fény szétárad a körben, hirtelen felismerem a szőrös óriásokat, hiszem már láttam őket. Kiskoromban, egy mesekönyvben. A jetik barátságos tekintettel figyelnek engem, közben nem hagyják abba a lágy dallam dúdolását. Egyik kezükben lámpás, másikban egzotikus illatot árasztó füstölő. Egyikük közelebb lép, óvatosan felemel, a vállára dob. Aztán továbbindulnak, újra felharsan az ének, kétségbeesett, keserű melódiájuk összefacsarja a szívemet. Csak bolyonganak céltalanul az erdőben, átérzem szívszorító fájdalmukat. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor apró melegség terjed szét a belsőmben, és a sötét, erdei táj szertefoszlik, akár egy álom.