Már nem fáj[13rwff]

●Prologus●

Augusztus 28., hétfő

Minden kibaszott nap ugyanaz. Felkelek, végigsétálok a folyosón az ebédlőig. Végigsétálok a keleti szárnyon, a St. Catherine elmegyógyintézet karantén osztályán. Én, Clay Jensen, hat hónapja egészítem ki az elmebetegek eme szűk körű, kis privát csoportját. Az a Clay Jensen, aki bele volt zúgva a halott lányba, aki bosszút akart állni a haláláért. Az a Clay Jensen, akit a rémálmai es képzelgesei miatt ide zárattak a tulajdon szülei. A folyosó végén jobbra fordulva kilépek az ebédlőbe, ahol beteg emberek őrült tekintetével találom szembe magam. Jóformán én vagyok az egyetlen, aki kilép a keleti szárnyból. Hiszen az hivatalosan is tiltott terület még a többi lakó számára is. Gyomromban ma már nem érzek görcsöt ha a többiekre tekintek. Nem ráz ki a hideg egy-egy panaszos nyögés, vagy hirtelen kiáltás után. Mereven tekintek magam elé, elveszem a szegényes reggelim, és megyek tovább. Megeszem. Visszaviszem a tálcám. Mereven és unottan visszaindulok a szobámba. Bámulom a plafont az ágyamban a tíz órai vizitig, ahol átadjak az aznapi gyógyszereim. Beveszem, visszafekszem, vegetálok. Délután beülök az agykurkászhoz, mint minden nap. Mint mindig, a mai nap is elhangzottak a sablonkérdések és válaszok.
- Rémálmok?
- Nincsenek.
- Biztos? Nem hazudsz?
- Nem hazudok. A kibaszott bogyóik az életet is kiölik belőlem, gondolkozni nem tudok, nemhogy álmodni. Nem mintha éltem volna. Nem mintha tudnék újra normális éltet élni.
- És a képzelgések?
- Arra gondol, hogy újraélem-e napközben annak a lánynak a halálát, akit szerettem? Nem. Tudja, a plafon sokkal érdekesebb és kellemesebb látvány.
- Ez nem vicces, Clay. Mi itt komolyan vesszük a problémaidat, és segíteni akarunk. Kérlek engedd ezt meg nekünk.
- Rendben.
- Szóval nincsenek újabb látomások.
- Nem. Nincsenek.
- Ez egy remek hír!
- Az.
- És hogyan érzel most?
- Tessék?
- Úgy néz ki, a gyógyulás útjára tértél. Nem érzed könnyebbnek magad? Nem érzed, hogy lassan megszabadulsz egy nagy tehertől?
- Tudni akarja hogy érzek?
- Igen, Clay.
- Üresnek érzem magam.
- Ez azt jelenti, hogy megkönnyebbültél? Úgy érzed, nincs többe ami mellkasodra nehezedne, ami fájdalmat okozhatna?
- Hogyne.
- Ezt igazan jó hallani!
- Elmehetek?
- Ugyan már!
Ezután eltelik egy újabb óra, vagy fél óra. A kérdések még az előzőknél is unalmasabbá válnak. Megbeszéljük, hogyan telt az eseménytelen napom, hogy ízlett a reggeli, vagy éppen hogy mit beszéltem tegnap a szüleimmel. Majd elindulok a telefonhoz az aznapi kötelező hívást végrehajtani. A szüleimmel általában vagy lelkes, vagy szenvtelen hangot ütök meg. Mindkettőt az intézményből való mihamarabbi szabadulásom érdekében alkalmazom. Az előbbi - ha sikerrel járok - meggyőzi őket arról, hogy jól vagyok, az utóbbi pedig arról, hogy nem segít ez a pokoli kóceráj az állapotomon. Míg elérkezünk a telefonszobához, azon gondolkodom, ma vajon melyiket alkalmazzam a két opció közül.
A hívás után visszaküldenek a szobámba vagy egy ápolóval, hogy felügyeljen, es ,,törődjön" velem, vagy anélkül. Innentől ugyanaz a rutin az esti vizitig, ahol a tabletták kiegészülnek egy kis altatóval, majd végre megszabadít a sötétség. Amikor először jöttem ide, akkor még Hannah hangjával es emlékével tettem azt. Habár a rémálmaim és képzelgéseim megkeserítették a napjaimat, legalább úgy éreztem, hogy Hannah... Hannah velem van. Ha fájt is rá gondolnom, ha újra kellett látnom magam előtt ahogy felvágja az ereit. Akkor is, legalább emlékeztem rá. Láthattam őt újra. Ezek a rémképek tartották bennem az életet. Egy idő után szinte vártam őket. Kerestem a gimiben a hozzá kapcsolódó dolgokat. Elmentem a szekrénye előtt naponta háromszor. Vártam, hogy megjelenjen előttem, hogy azt mondja nekem: 'Miért nem mentettél meg, Clay?'. Hogy láthassam Hannah Bakert. A hosszú, világosbarna (a képzeletemben mindig úgy jelent meg) haját, a távolba révedő szemeit ,a halvány rózsaszínű száját ami csöppet elnyílik. Mert látnom KELLETT Hannah Bakert. Mert különben megölt volna a hiánya. Szükségem volt arra, hogy lássam a lányt, akit kicsináltak abban a rohadt iskolában azok a seggfejek, akikkel akkor még egy levegőt szívtam. Pár hónapja még a Liberty High-ban tengettem napjaim. Bármerre mentem az iskolában, Hannah emléke belengte a levegőt. Bármerre néztem, felelevenedett előttem egy emlék. A folyosókon nap, mint nap elmentek mellettem a gyilkosai. Ha Zach-re néztem, vagy Courtney-ra, vagy akármelyikünkre a tizenkettőből, emlékezettek rá, hogy Hannah miért is halt meg. És nem tudtam elnyomni a bennem fellángoló bosszúvágyat. Tenni akartam. Tenni akartam azért, hogy megfizessenek azért, amit tettek. Akkoriban az életem két cél vezérelte. Látni Hannah-t, és megbüntetni azokat, akik azt tették vele, amit. Sajnos egyiknek sem lett éppen jó vége. Viszont elárulok egy titkot. Az igazgató nem igazán tudja be gyerekkori sajátosságnak, ha a folyosón a szekrényekkel beszélgetsz, vagy ha sikoltozva rohansz ki óráról. Az sem vetett jó fényt rám ezek után, hogy fokozatosan elkövettem egy-egy apró dolgot a bűnösök rovására. A szüleimmel nem beszéltem a soha többé szükségesnél többet. A napjaimat a gimi után a szobámban töltöttem. Arra gondolva, hogy én rontottam el. Hogy segíthettem volna rajta. És folyamatosan az járt a fejemben, hogy el kellett volna mondanom, hogy szeretem őt, amíg volt rá lehetőségem. Mert lett volna. Csak nem kellett volna ekkora balfasznak lennem. A szemébe kellett volna néznem, tudatnom kellett volna vele, hogy 'Héj, én itt vagyok. Én nem akarlak bántani, én csak szeretni akarlak. Hagyd, hogy azt tegyem.' De nem tettem. És ezzel én követtem el a legnagyobb hibát. A bűntudat marcangolt nap, mint nap, de semmit nem tehettem ellene. Nem is akartam. Megérdemeltem a szenvedést. Viszont a szüleim nem értettek egyet a döntésemben. Így kerültem a St. Catherine-be. Amióta itt vagyok se Hannah, se bosszú. Nincs értelme az éltemnek. Az agykurkászok kiirtották az elmémből az emlékeim. Mindentől eltiltottak, ami Hannával volt kapcsolatos. A gyógyszerek pedig megbénították az agyam. A céljaim elhalványultak, majd semmivé váltak, akárcsak Hannah emléke. Nem tett többé boldoggá semmi. Már túlélni se volt erőm. Az egyetlen megváltóm a sötétség maradt. Manapság már nem álmodtam, csupán lekapcsoltam az agyam. A megnyugtató sötétségben leltem új otthonra.

Augusztus 29., kedd

Másnáp hangos kiáltozásokra ébredtem. Megdörzsöltem a szemem, és hanyagul tudomásul vettem, hogy vége van az édes tudatlanságnak. A szomszéd szobában az egyik betegnek igazán rossz napja lehetett, mert az artikulálatlan ordításoktól egy kemény perc után mar fájt is a fejem. Felkeltem az ágyamból, körülnéztem a steril szobámban, végigfutattam a szemem a fehér falakon, a teljes sivárságon. Fújtam egyet, és nekiálltam öltözködni. A tegnap esti gyógyszer kezdett kiürülni a szervezetemből, hamarosan biztos kapok új adagot. Átbújtattam a fejemen a gyenge fehér vászoninget, felhúztam a megegyező színű és anyagú nadrágot. Éppen visszafeküdtem volna az ágyba, amikor három rövid kopogás után az ajtóm kitárult és az agykurkászom a szüleimmel berontott a szobába. A homlokomat ráncolva néztem rájuk. Eddig úgy tudtam, hogy a zárt osztály lakóinak nem lehetnek látogatóik. Anyám arcán könnyek csorogtak, apáméról mélységes megbánás tükröződött. A pszichológusom megeresztett felém egy halvány mosolyt. Senki nem szólt semmit. Mi a franc? A hirtelen beállt csendet végül Dr. Marseiller, a drága orvosom törte meg.
- Clay. Először is jó reggelt kívánok, remélem jól aludtál - kezdte mondandóját kimérten. Felhorkantam. - Mint látod, felettébb fontos vendégeid vannak ma reggel - mosolygott a szüleimre. Jó lenne, ha azt is megtudhatnám végre, mi a fasz történik. - A kollégáimmal arra a döntésre jutottunk, hogy felépültél, Clay. A szüleid ma hazavisznek, a jövő héten pedig folytatod tanulmányaidat a Librity-ben. A gyógyszereidet továbbra is szedned kell még egy ideig, de pár hét után elhagyhatod a használatukat.
Értetlenül meredtem a negyvenes évei közepén járó nőre. Gyógyultnak nyilvánítottak? Azt hiszik, hogy azzal, hogy minden nap begyógyszereztek, meggyógyítottak? Én mar soha többé nem leszek normális. Soha. De az, hogy végre elhagyhatom ezt az őrültekházát, legalább némi könnyebbséget ad. Felemelő lesz végre a saját ágyamban elmerülni a sötétségben. Nem kell majd többé hallanom a nyögések és ordítások szimfónáját sem reggel, sem este. Nem néznek fürkésző, őrült tekintetek többé, miközben reggelizem. Hm, nem is rossz kilátások. Mindenképp könnyebbséget fog jelenteni, ha kiszabadulok innen. Anyám a nyakamba borult és szorosan átölelt. Apám a háttérben mosolyogva figyelt. Lassan az én ajkam is mosolyra húzódott. Ma hazamegyek. De semmi nem lesz már ugyanolyan.