Book of Reality (Befejezett)

16. Fejezet

*Reality*
Ahogy telnek a napok egyre inkább aggódom érte. Egyre inkább kezdem elveszíteni a reményt, hogy itt marad, és nemcsak én. De ne félj, nem hagylak elmenni!

SunHee Pov.:

Lassan haladok a munkahelyemet jelentő Parkrezidenciafelé, próbálva kitisztítani a fejem, elűzve a rossz gondolatokat,több-kevesebb sikerrel. Egyre csak az álmom jár a fejemben és egyre inkábbkezdek kétségbe esni. Mi van, ha ez nem csak egy rossz álom volt, hanem egyjel? Nem hinném, hogy Chen kifejezetten boldog lenne amiatt, ami tegnap estetörtént. De csak nem árulná el minket? Ugye?
- Aish, gondolkodj már SunHee! – dorgálom meg magam félhangosan. – HaNeult nemárulná el, még akkor sem, ha saját kezűleg kell végeznie veled! – motyogom magamelé révedve. - Végül is, miért akarna jót nekem azok után, amit tettem. Ebben akorban egy szabadelvű nő csak bajt okoz és ha azt hitted SunHee, hogy csak egypillanatig is fontos voltál neki, nagyot tévedtél! – Ostorozom magam, míg elnem érek ChanYeolék házához. A kapuban megállok egy pillanatra, majd mélylevegőt véve lépek be az ismerős falak közé. Mosolyt erőltetve az arcomraköszönök az udvaron lévőknek, majd a kis „iroda" szerűség felé veszem azirányt. Már épp kopogásra emelném a kezem, mikor hangokat hallok kiszűrődni. Azegyik hang ChanYeolé, a másikat nem tudom beazonosítani, de biztos, hogyhallottam már valahol.
- Afelől kétsége sem lehet, hogy meghálálom a segítségét – mondja azismeretlen. – Elvégre sokat köszönhetek magának!
- Biztos vagyok a nagylelkűségében uram. Mint ahogy abban is, hogy mindenkimegkapja, ami neki jár. De, mi lesz azzal a kis mitugrász katonával?
- Ah, amiatt nem kell aggódnia, nagyon úgy néz ki, meg van mivel köthetjük mega kezét és foghatjuk be a száját!
- Igazán? És mivel?
- Inkább kivel! De ne akarjon többet tudni, mint amennyit feltétlenül kell –morog a férfi, és érzem, ahogy a hideg levegő még lejjebb hűl. Miről beszélnekezek? Milyen katona? Csak nem Chen? Vetődnek fel bennem a kérdések.
Aish, hát én semmiből sem tanulok? Mitaggódom én itt JongDae ért, mikor neki úgy sem számít más, csak önmaga. TalánHaNeul is egy kicsit, de milyen áron?
Gondolataim hangos zajátólalig hallom meg az ajtó felé közeledő léptek neszét, de szerencsémre még azutolsó pillanatban el tudok bújni a ház fala mellett, onnan lesve az éppentávozó látogatót.
- Choi miniszter? – Suttogom magam elé, a távolodó férfi alakját nézve. Vajonmi lehetett az, amiben Chan segített neki? Ami olyan fontos, hogy ő maga jöttel ide? És ami még ennél is fontosabb, mit szól ehhez ChanYeol apja?Gondolataimba mélyedve rágcsáltam az alsó ajkam, majd várva pár percet mélylevegőt véve döntöttem úgy, hogy bemegyek. Egyedül úgy sem tudok rájönni, mitkeresett itt ez az ember.
- Jó reggelt, sajnálom, hogy... - nyitok be műmosollyal az arcomon ChanYeolhoz,de a férfi csak szinte félrelök az ajtóból.
- Ne most – morogja, majd kilép a szobából. - Maradj itt, beszélnünk kell. Mindjárt jövök. – Utasít még visszanézve,majd belép az apja lakrészébe.
- Oh, rendben – motyogom, majd úgy gondolom kihasználom a helyzetet, és belelesek ChanYeol – előlem eddig rejtegetett – irataiba. Adás-vételi szerződések,a Palota külső védvonalának a kissé hiányos rajza. a katonák névsora. Ha amunkáját nézzük, nem olyan furcsa, hogy ezek nála vannak, az már annál inkább,hogy nem szeretné, ha bárki tudna róluk. Sietős mozdulatokkal nézem át atekercseket, igyekezve nem feltűnő nyomokat hagyni, épp az egyik tekercs soraitfutom át, mikor ilyedtemben a földre ejtem azt. HaNeulről szól, de ami alegmeglepőbb az az, hogy én is szerepelek benne. ChanYeol tudja, de minimum sejti,hogy kapcsolatban állok vele. Lehet csak ezért ragaszkodott hozzá, hogy ittdolgozzak? Esetleg az apja is tud erről? Ha igen, miért nem kaptak még elminket, illetve, miért nem szólt róla?
Remegő kezekkel rakom vissza a tekercset a helyére, mikor észreveszek egy kínaiszöveggel borított papírlapot. Sajnos nem erősségem a középkori kínai, depróbálok bele lesni. A nehézkes értelmezés miatt, csak addig jutok el, hogy akínai hadügyminiszter írta, és Choi miniszternek címezte, mikor is meghallom ChanYeolközeledő lépteinek a zaját. Remegő kézzel csúsztatom vissza a papírlapot ahelyére és ülök le a helyemre, épp az utolsó pillanatban kapva elő egy könyvetés teszek úgy, mintha eddig is azt bújtam volna.
- SunHee – szólít meg hírtelen a férfi, mire rá emelem a tekintetem. – Attól tartok,nem dolgozhatsz itt tovább. – Mondja fagyos hangon.
- De hát, miért?
- Így alakult. – Mondja, majd az asztalához sétálva foglal helyet, nem isfordítva rám több figyelmet.
- Mi az, hogy így alakult? – Fordulok felé.
- Az téged ne érdekeljen! – Pattan fel haragjában.
- Már hogyne érdeklene! Az én munkám! – Állok fel én is.
- Pontosan! Én pedig a főnököd vagyok, és azt mondom már nincs rád szükségem –Lép elém, és vészesen közelről fúrja a tekintetét az enyémbe. A szemeiben látoma haragot, de az eltörpül az csalódottság sápadag és a szeretet aranyló fényemellett. Remegő sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy felfogom, miért is alakultakígy a dolgok. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy ChanYeolarca egyre közelebb ér az enyémhez, de mielőtt ajkaink összeérhettek volna,elfordítom a fejem, így a puha párnák, csak az arcomat érik el.
- Sajnálom – suttogja a fülembe, de még mielőtt bármi mást mondhatna kirohanokaz ajtón, át a kapun, keresztül a piacon, nem törődve a felháborodott emberekcsúf szavaival rohanok tovább, egészen HaNeul házáig, ahol belépve az ajtón afalapnak támaszkodva, csúszok a földre, végre szabad utat engedve akönnyeimnek.
- HaNeul – szipogom – HaNeul - szólítom újra a lányt, kicsit hangosabban, deminek után másodjára sem kapok választ erőt veszek magamon és a kereséséreindulok. Végig járom a nem túl méretes házat, majd keresem a hátsó udvaron is,de nem találom sehol. Rémülten, aggodalommal telve rohanok a bejárti ajtóhoz,és már épp tépném fel azt, mikor is a keresett személy lép be rajta.
- HaNeul, te meg mégis hol voltál? – Vonom kérdőre.
- Én, én csak, a kovács fiával a, hogy is nevezted? Áh, igen a „kétkerekűdnél"voltam és...
- Te elmentél oda egyedül? Pont most?
- Én, nem egészen csak hozzád mentem egyedül, de... Neked nem dolgoznod kéne?
- Oda sem kellett volna! – Ragadom meg a vállait. – Ígérd meg HaNeul, ígérdmeg, hogy nem mész többet sehova egyedül!
- De, én...
- Csak ígérd meg!
- Rendben, ígérem!
- Helyes – ölelem magamhoz, majd némiképp lehiggadva válaszolok az előbbikérdésére. Elmesélve, hogy ChanYeol kirúgott.
- Miért ilyen hírtelen? – Kérdezi HaNeul, miközben már a ruhákat pakoljukössze, csak hogy csináljunkSS valamit.
- Nem tudom, csak annyit mondott így alakult – motyogom magam elé révedve,mikor is fogadott húgom egyik ruhájából kiesik egy boríték, magára vonva afigyelmem.
- HaNeul, ez mi? – Fordulok a lány felé.
- Nem tudom, még a palotában nyomták a kezembe, hogy vigyem ezt akoronaherceghez, de nem jutott el hozzá, mert megszöktem – mondja, majd továbbpakol.
- Miért nem bontottad ki?
- Őszintén, el is felejtettem, hogy nálam van – mondja elgondolkodva, majd rámemeli a tekintetét. – Nyisd ki!
Hallgatva HaNeulre nyitom ki a kis borítékot, majd futom át a sorsokat.
-Ez lehetetlen – suttogom döbbenten, ahogy a földre ejtem a papírokat. –Képtelenség!

****
Sziasztok! Elnézést a hosszú kihagyásért, de nem épp úgy sikerült a vizsgaidőszakom, ahogy szerettem volna. De! Most visszatértem, és hozom nektek az izgalmasnál-izgalmasabb részeket! Remélem vártátok már ezt a fejezetet és azt is, hogy tetszett! Köszi, hogy olvastad! :D
Bocsi az elgépelési és helyesírási hibákért!