A szőke alkimista és az irigy homonculus

Hatodik fejezet

Ed megkövülten állt, nem akarta elhinni, amit hallott. A név, amit Envy mondott, habár csak suttogva, alig hallhatóan, túlságosan is ismerős volt számára. Túlságosan is, olyannyira, hogy kezei ökölbe szorultak és remegni kezdett a dühtől. Tudni akarta, tudnia kellett, hogy a homonculus honnan ismeri Hohenheimet, azt az embert, akinek a létezéséről a szőke alkimista nem is akart tudni. A düh hullámai áramlottak benne, amikor tett néhány lépést a még mindig megkövülten álló alak felé.

– Envy! Honnan ismered azt az átkozottat? – kérdezte Ed cseppet sem barátságosan.

Ám a kérdezett nem válaszolt, csak állt egy helyben, mint akit odaragasztottak. Edet ez nem állította meg, lassan odaért Envyhez, és legszívesebben megrázta volna őt, hogy választ kapjon. Ki is nyúlt, ám ekkor úgy tűnt, a homonculus magához tért, és egy lépést hátrált, majd még egyet, és szemeit összeszűkítve emelte fel kezeit, támadóállást véve fel. Ednek fogalma sem volt, mi ez az egész, de úgy gondolta, hogy Envynek valamiféle köze lehet ahhoz az emberhez, ám fogalma sem volt, hogy micsoda.

– Envy! – kiáltott rá Ed, de óvatosságból ő is felemelte a kezeit, hogy védeni tudja magát. Már tudta, hogy a homonculus jó harcos, és nem árt, ha vigyáz vele. – Kérdeztem valamit! Honnan ismered őt?!

Envynek kellett pár pillanat, mire felfogta a kérdést, és rájött, hogy nem Hohenheim áll előtte. Ez Edward volt, az az Állami Alkimista, aki előző éjjel betört hozzá, és aki csak hasonlít ahhoz a rohadékhoz. Megrázta a fejét, és lassan leengedte a kezét, de egy szót sem szólt. Meg kellett nyugodnia, így hátrált még pár lépést. Ed lassan elindult felé, de Envy felemelte a kezét, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb.

– Jobb, ha... ha most nem jössz a közelembe – mondta halkan a homonculus. – Fogalmam sincs, hogy ilyen állapotban mit művelnék veled, Törpe.

– KIT NEVEZEL OLYAN KICSINEK, HOGY MÉG EGY BOLHA IS RÖHÖGNE RAJTA?! – kiabált magánkívül Ed, miközben hadonászni kezdett. Envy halványan elmosolyodott, de ezúttal nem nevetett. Ez Ednek is feltűnt.

– Legalább a modorod a régi – közölte a lila szemű, majd sarkon fordult és elindult vissza a kastély felé. – Ha éppen érdekel – torpant meg egy pillanatra, és visszanézett -, az ebéd egy óra múlva kész lesz – majd választ sem várva folytatta útját.

Ed letaglózva állt egy helyben. Nem igazán fogta fel, hogy mi is történt, de annyit bizonyosan tudott, hogy Envy és Hohenheim valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Talán ő is idejött a kastélyba, és a homonculus innen ismerheti. Az alkimista megrázta a fejét, mert még ő is tudta, hogy ez túl egyszerű lenne. A köztük levő kapcsolatnak bonyolultabbnak kellett lennie, különben Envyt nem taglózta volna le a dolog. Nem reagált volna úgy, mint aki mindjárt ölni készül. Itt valami volt, valami nagy dolog, ami fúrta Ed oldalát. Valami nem állt össze, és elhatározta, hogy ki fogja deríteni. Az agya hátsó részében motoszkált valami, és mindent megadott volna, ha Al most itt lett volna vele. Akkor nem kéne egyedül végigcsinálnia, hiszen az öccse mindig jó hallgatóság volt, és mindig közösen dolgoztak, összedugva a fejüket. A szőkének még sosem kellett egyedül dolgoznia úgy, hogy semmi segítsége nem volt. Ed megrázta a fejét, hogy elűzze a borús gondolatokat, amelyekre nem volt most ideje. Envy titkolt valamit, és nemcsak az eltűntekkel, vagy a képességével kapcsolatban. Ed úgy érezte, az egész sokkal mélyebbre nyúlik, és ismerve saját magát, tudta, hogy nem fogja feladni, amíg meg nem találja a rejtvény kulcsát. Akkor is, ha belehal, aminek megvolt az esélye. Végül úgy döntött, a homonculus után indul, részben azért, hátha válaszokat csikarhat ki belőle, részben azért, mert éhes volt. És a két vágya közül legalább az egyiket szándékozott csillapítani. Bár Envy szerint még egy órát úgyis várnia kellett, de addig hátha kiszedhet belőle valamit. Próba szerencse, ahogy mondani szokás.