Lolita | Jimin ff

10. fejezet

Hwara és Minjun napról-napra közelebb került egymáshoz.

Már csütörtök reggel volt. A nap hamarosan a horizont fölé bukott, így sárgásra és narancssárgára festve sugaraival az eget, amelyen bárányfelhő úsztak. Az ablakon bevándorló napsugarak pedig lassan melengetni kezdték a szobát, ahol Hwara aludt békésen a puha ágyán.

Az ajtó lassan kinyitódott és Minjun lépett be rajta. Ahogyan pedig látta, hogy Hwara alszik, elmosolyodott és – próbálva nem zajt csapni – megindult felé.

Leguggolt az ágya mellé és úgy nézte a lány nyugodt, édesded arcát. Ahogyan mellkasa megemelkedett a levegővételek miatt. Ahogyan barna haja szétterült körülötte. Ahogyan ajkai enyhén elváltak egymástól, és ahogyan hálóingje kissé felgyűrődött combján. Ahogyan apró kezei a párnán és mellette lapultak.

Viszont egyszer csak furcsa dologra lett figyelmes: a lány arcán két kövér könnycsepp gördült le és összeszorította ajkait. Nem sokkal utána pedig kinyitotta – most már könnyes – szemeit, miközben szipogott párat.

- Jó reggelt! – simogatta meg gyengéden a haját – Mi történt? – vált tekintete aggódóvá – Miért sírsz? – törölte le egyik könnycseppjét hüvelykujjával.

- M-Megijedtem – nyöszörgött a kérdezett, miközben nagy nehezen felült az ágyon és két pici kezével megtörölte szemeit – N-nagyon megijedtem...

- Jaj, hát mégis mitől? – kezdte el simogatni nyugtatóan a lány térdeit a fiú, miközben guggoló helyzetből nézett fel rá.

- R-Rosszat álmodtam... nagyon rosszat...

- Mondd csak el! – mosolygott rá bíztatóan a másik.

- E-Egy esküvőn voltam – szívta be szaggatottan a levegőt – A-A mi esküvőnk volt... é-és... csak annyi maradt meg, hogy vonulok az oltár felé, ahol álltál. Már a szőnyeg felénél jártam, a-amikor... a-amikor pár pillanatra minden elsötétedett, aztán mikor újra kivilágosodott minden... senki sem volt a közelemben. Körülöttem minden lángolt... é-én meg csak ott álltam, teljesen egyedül. Nem tudtam megmozdulni, beszélni, és kiáltani sem. Olyan volt, mintha... m-mintha meghaltam volna... a-annyira megijedtem! – nyelte le a könnyeit.

A herceg eldöntötte fejét a lány combjain és úgy nézett fel rá.

- Azt ugye tudod, hogy ilyen sohasem történhet meg? Semmi sem lángolhat... - mosolyodott el a lány ijedségén.

- T-Tudom, de...

- Ez csak egy butus kis álom volt! – nyomott egy puszit a homlokára – Csak egy butus kis álom! – mosolygott rá – Na! Ideje felkelni! Ne maradj egész nap itt! – suttogott.

A nap folyamán Hwara nem sokszor látta Minjunt, pedig ebéd óta szinte az egész palotát bejárta újra. Unatkozott, nem tudta, hogy mi mást csináljon, így hát inkább tett még egy körutat, miközben párszor összefutott a királynővel. A király pedig – ebből ítélve – a lovagokkal volt elfoglalva – csak úgy, mint a Joonchin-birodalomban szokás.

Aztán a könyvtárban kötött ki. Az ablakban ült egy gyönyörű borítású könyvvel a kezében és elmerült a betűk sokaságában.

Ez ment egészen addig, amíg egyszer csak egy egyre hangosodó kiáltozásra nem figyelt fel.

Összecsukta a kezében tartott könyvet, felállt, visszatette a helyére, és kidugta a fejét a kinyitott ajtón, majd körülnézett, miközben hallgatózott. Mikor pedig újra hallotta a hangokat, félve ugyan, de elindult a forrása felé.