Órákig gyakoroltatta velem a fára mászást, landolást, szakadék átugrást, mintha bármikor szükségem lenne rá. Mikor leszállt az éj, lekuporodtunk egy fa tövébe, és a hallásomra, illetve szaglásomra hagyatkozva kellett bemérnem a vacsorám, amire rá is találtam, de Aaron szeme láttára nem akartam neki esni, nem beszélve arról, hogy egy hihetetlenül édes őzről volt szó.
-Joyce?!
-Nem tudom visszafogni magam. Nem akarom bántani. És nem akarok még egyszer úgy viselkedni előtted.
-Nem történt semmi, amit szégyellened kellene.
-Teljesen megőrülök a vértől.
-Ez normális. - próbált megnyugtatni
-Az egész létezésem nem normális.
-Jólvan. Koncetráljunk a vérszomjra. Főleg, ha még a suliba is vissza szeretnél menni.
-Csak nem szeretnék egy vadállat lenni.
-Megtanulod iranyítani. Nem olyan nehéz, mint ahogy tűnik.
-Hát persze.
Hetekig tartott, míg gond nélkül végig tudtam menni egy emberekkel teli utcán egyedül. Nem volt olyan könnyű, mint ahogy Aaron azt állította, főleg, hogy a hugáról szóló beszélgetésünk után nem engedett közel magához, sőt nem is szólt hozzám, hacsak nem az "oktatásommal" kapcsolatosan. De végülis sikerrel jártunk, szóval nem panaszkodhatom.
A szüleim naponta hívtak, hogy mi van velem, mikor megyek haza, és annak is eljött az ideje, illetve a búcsúnak. Összepakolt bőrönddel kuporodtam le a lépcsőre, és vártam, hogy a felső nélküli Aaron befejezze a favágást, vagy legalább hajlandó legyen figyelni rám egy kicsit.
-Minden rendben, Aaron?
-Persze.
-Maradhatok, ha szeretnéd. - vetettem fel óvatosan
-A szüleid mellett a helyed.
-Ők megvannak nélkülem, viszont, ha szükséged van rám...
-Nincs szükségem senkire. - szólt mogorván
-Jólvan, ahogy gondolod. De azért meglátogathatlak?
-Nem bánom, ha itt vagy.
-Nem tudom, mi a problémád, de ha nem beszélsz hozzám, nem tudok segíteni. Nem értem, miért vagy ilyen goromba.
-Ilyen vagyok és kész! Attól még, hogy átváltoztattalak, semmi közünk egymáshoz, és semmi jogod kioktatni. - emelte fel a hangját, bár nem nézett rám
-Igen, igazad van. Mivel az előbb még azt mondtad, nem bánod, ha itt vagyok, akkor holnap este eljövök, feltéve, hogy nem gondoltad meg magad. Mindenesetre a számomat tudod, el tudsz érni, tehát ne habozz szólni, ha tehetek érted valamit. És most már nem idegesítelek tovább. - felálltam, és leléptem az utolsó pár lépcsőfokról is -Megölelhetlek, vagy nem vagyunk annyira jóban?
Nem szólt semmit, még csak nem is nézett felém, de letette a fejszét, és széttárta a karjait. Szorosan megöleltem, amit bár viszonzott, de nem annyira lelkesen.
-Holnap találkozunk. - mosolyogtam rá, majd nehéz szívvel, de elindultam haza
Otthon minden ugyanolyan volt, mégis más. A szüleim sírva fakadtak, és kérdezősködtek, míg az öcsém csak mesélni kezdte a sztorijait, amikről nem tudhattam. Azok után, hogy Aaronnal alig beszéltünk, iszonyatosan elviselhetetlen volt a sok-sok "bájos csevely".
-Öhm... lehetne, hogy egy kicsit levegőhöz jussak?
Mindannyian észhez tértek, és elhallgattak. Egy kis nyugodt csend után mindent elmeséltem, bár nem olyan részletesen és valósághűen, mivel nem akartam rájuk hozni a frászt, azonban Aaronról őszintén meséltem, kivéve a gyilkosságról, amit miattam követett el.
