Nemezis

1

Gin telefonján váltott a zene. Már az első dallamokból felismertem.

- Jaj ne! - nyögtem fel fájdalmasan és a tenyerembe temettem az arcom. 

- Úú ez a kedvenc számom! - lelkesedett Gin és azonnal előrehajolt a kocsiban, hogy fentebb húzza  a hangerőt. - Belepörgetek, oké? - nézett rám csillogó szemmel, de a válaszomat már nem várta meg, a kocsit betöltötte az idegörlő zene. Alapjáraton nem volt bajom a számmal, de ha valamit ilyen minőségben és ennyiszer nyomatnak a rádióban egy idő után egyszerűen képtelen voltam elviselni. 

- DESPACIITOOOO! - üvöltötte hirtelen Gin, mire összerezzentem. - Quero res...pipa tu cucu...DESPACITO!! De que dagi ólajtóóó para te akkord si tas conmigo DESPACITO!!! - halandzsázott össze vissza és közben a kormányon dobolt.

- Ahhoz képest, hogy ez a kedvenc számod nem igazán tudod a szövegét. - jegyeztem meg.

- Tess, ez spanyol. Szerintem még ők sem értik, hogy mit mondanak. - legyintett majd tovább halandzsázott.  Unottan megforgattam a szemem és kipillantottam az ablakon. Néztem a számomra ismeretlen utcákat és magamban már legalább századszorra tettem fel a kérdést, hogy Gin mégis hogyan vehetett rá erre. 

- Biztos jó ötlet ez? - fordultam bizonytalanul Gin felé.

- Tuti. Meghan már csomószor volt nála és mindig bejött, amiket jósolt neki. - magyarázta Gin miközben bekanyorodott egy sötét utcába. 

- Ja, mert milyen nehéz lehet kikövetkeztetni Meghan vágyait? Fogyás, pasik, ruhák, pasik. Említettem már a pasikat? - tűnődtem el.

- Nem csak a pasikról van szó. Bejött az is, hogy el fogja veszteni egy szerettét. Erre rá pár napra meghalt a kutyája. - suttogta Gin, mintha ez valami nagy jelentőségű dolog lett volna. Pech, hogy a háttérben még mindig szólt a Despacito, így a spanyol zene viszonylag levett a "mély hangon rémísztően suttogok" dologból. 

- Gin, az a kutya vagy ezer éves volt. Én inkább azon lepődtem volna meg, ha nem múlik ki. - jelentettem ki.

- Tök mindegy. Úgysem te fogsz jósoltatni. - vont vállat. 

- Mert nem hiszek az ilyesmiben. 

- Pedig kéne. - bólogatott bölcsen. - Na, a GPS szerint itt vagyunk. - állította le a kocsit.

- Mi? Gin! Egy sikátorban állunk! - fordultam felé elképedve. 

- A GPS nem téved! - kapcsolta ki az övét. 

- Most tényleg szálljunk ki? - akadékoskodtam. Egyre rosszabbnak tartottam ezt a tervet. 

- Persze. Mégis mi rossz történhet?

- Ó, nem is tudom! Talán megkéselnek. Hahó, ez egy sikátor! - kopogtattam meg az ablaküveget.

- Jaj, Tess, nyugodj már meg! Fényes nappal van. - forgatta meg a szemeit. - Menjünk, keressük meg azt a jóst! - csapta össze a tenyerét és kiszállt. A telefonján kikapcsolta a zenét és szippantott egy mélyet. Aztán köhögni kezdett. - Hű, de rohadt büdös van! - fintorgott.

- Itt meghalt valami? - forgolódtam, amint becsaptam magam mögött az ajtót. 

- Hát ha így is van, nem akarom megtudni. - fogta be az orrát. - Gyere, szerintem arra lesz! - bökött egy hatalmas tábla felé. Bólintottam és követtem Gint a repedt betonon. - Aha, ez az. - bólogatott. 

- És most hogyan tovább? Te látsz valahol csengőt? - forgolódtam. Előttünk egy fémlapokból álló bejáratszerűség terpeszkedett, ami fölött "Madame Aurelia jósdája" felirat állt, alatta pedig a szlogen "Én azt is látom, amiről neked elképzelésed sincs". Na persze. Nem hittem az ilyesmiben. Talán azért, mert az apám pszichológus volt. Ő mindig ésszerű és logikus válaszok után kutatott, a józan észre hivatkozva próbált segíteni. Legalábbis ezt tette, amikor még praktizált. Azóta ugyanis nem fogad betegeket, hogy...