Néma falak, néma sikoly [SZÜNETEL]

1. rész

Egy teljesen átlagosan induló nap, mely megváltoztat mindent. Kuro mikor reggel felkel elvégzi a már megszokott rutinját. Azonban, ahogy menne a reggelijéért szülei megállítják s azt mondják valahova haladéktalanul el kell menniük. A fiú rábólint majd kimennek a kocsihoz. Ez az a pont, mikor futnod kéne öcskös. Hallatszik a fejében az a már megszokott, édes de mégis kemény hang - amelyről az ember egyből tudja: Ne. Bízz. Benne.
A fiú csak legyint egyet magában, fel sem figyel a hangra lassacskán már. Beül a családi autóba, a hátsó ülésre. Miután elindultak még hosszan nézi az elsuhanó tájat. Biztosan csak amiatt a mondat miatt, de rossz előérzete támadt, melyet végül lecsukódó szemhéjai tereltek el gondolataiból.
Ahogy a motort leállította a volánnál ülő apja úgy ébredt fel fia, szinte azonnal. Álmait szeméből kitörölve ásít egyet.
-Hova is jöttünk? -kérdezi még kissé fátyolos hangon. Kusza fekete tincsei szeme elé hullanak. Ha valami furcsa ebben a fiúban külsőre, az maga a tekintete. Mintha csak szembogarai lennének, olyan fekete maga az írisze is. Születése óta ilyen, s emiatt nehezebb is volt mindig is beilleszkednie. Jellemével próbálta ellensúlyozni a ,,különcségét" s többé kevésbé sikerült is neki.
-Figyelj fiam. -kezdett bele az apja valamibe túl komoly hangon- Egy időre itt kell maradnod, valami nincs rendben veled.
-De amint ismét normális leszel hazaviszünk. -tette hozzá sietve az anyja.
Na nézd már! Csak mert ÉN is beleszólok néha a dolgaidba máris nem normálisnak tartanak. Mily' mintaszülők. No látod, mondtam hogy menekülj. Diliházba dugnak~ Csak hitegetnek, SOHA nem jönnek vissza érted. Ó, hadd ölelhetném őket a keblemre, el is törném a gerincüket, ők is csak ennyire szeretnek ám téged~
Kuro próbál nem a fejében zsongó kárörvendőre figyelni, inkább csak egy műmosolyt húz ajkaira.
-Rendben. Remélem hamarosan ismét látlak titeket. -azzal kiszáll a kocsiból, meg sem várja anyját és apját. Fáj neki hogy ennyire másnak tartják ők is, kibaszottul fáj neki. De ha tényleg csak egy szörnyet látnak benn még ők is, talán jobb helye lesz itt.
Ezaz! Mutasd csak be, hogy legyünk vadbarmok és menjünk egyenesen a sírunkat ásni. Elment az eszed? Tűnj innen, mert a végén egy fél méteres tűt kapsz a seggedbe. Vagy nem is egyet... vagy nem is tűt~ A hangtól tisztára levehető hogy a végére túlságosan elkalandozott.
Még a feketeség meghallja ahogy szülei annyit mondanak: ,,Jobban fogadta mint vártuk."
Ez után kinyílik előtte a hatalmas épület ajtaja, mely felé az elmegyógyintézet neve van firkantva. Egy kissé megtorpan, a hang igyekszik átvenni teste felett az uralmat, hogy menekülhessen. Nem fogja magát hagyni. Tekintete kicsit elidőzik a tájon és magán a helyen míg csak ácsorog. Egy fenyveserdő közepén terül el az egész. A levegő csípősen hideg, valószínűleg hegyek közt vannak. Maga a hatalmas épület fehér, elég ütött kopottnak tűnik. Zsaluzott ablakai vannak s azokról is mállik a festék. Ahogy bepillant megállapítja, hogy a belseje sincs jobb állapotban.
Utoljára visszapillantana a családi autóra mely cseresznyepiros színével kitűnne az erdő barnás egyhangúságából, ám az már sehol sincs. A fiúnak kissé elszorul a szíve. Hiába volt ez a 16 évnyi próbálkozás, hogy elfogadtassa magát másokkal. Csak egy olyasvalaki maradt, aki más.
Ezzel a gondolattal lépte át az ütött kopott küszöböt...