Üvegmosoly [Luke Hemmings]

Nyolcadik fejezet

Brynn Carrington

Beszélgetünk a lépcsőnél Ivy-val, habár mindjárt elalszok. Szemeim ólomsúlyként nehezednek rám, legszívesebben felmennék, és lefeküdnék, de még nem hiszem, hogy megtehetem. Axel kijön az üvegfalas szobából, s lassan végigmér minket. Kicsit jobban elidőzik a tekintete rajtam, majd egy gúnyos pillantást lövell felém. Mondanám, hogy zavar, de nem érdekel. Már megszoktam, hogy mindenért ezt kapom.

– Meg kell beszélnünk néhány dolgot, gyertek! – int kezével felénk, mi pedig vállat vonva követjük. Ivy-nak nincs semmi baja ezzel a rohadékkal, de nekem elég sok. Édesanyám testvére, mégsem hajlandó elárulni, merre vannak, hová költöztek, érdeklem-e őket egyáltalán. Pedig biztos tudja.

Ugyanoda érkezünk, ahol a mosdós-incidens előtt voltunk. Utálok itt lenni, egyszerűen rühellek. Nem tudom, kinek van még hasonló gondja... Meglátom a tulajdonost, és egyből elfog a hányinger. Gyűlölök itt lenni. Nem fogok semmiféle ingyen-napot tartani sem neki, sem másnak. Nem csak egy munkaeszköz vagyok, amit akkor használnak, amikor kedvük tartja.

Leülök az egyik székre, vöröses hajú munkatársam pedig mellém. Még véletlenül sem a barátnőm.

– Nincs kedved bemutatkozni, Brynn? – Evelyn egyre jobban idegesít. Miért kell beleszólnia az életembe? Basszus, ez a fickó totál pedofil, és még játsszak rá? Azt már nem!

– Nincs –válaszolom nemes egyszerűséggel, mire McCartney- tól kapok egy igen szép nézést. Amolyan „még egy ilyen, és nincs fizetés"-féleséget. Azt hiszi meg tud fenyíteni? Álljon már meg a menet!

– Gondold át, azt ajánlom! - morogja főnököm, és tudatja, nincs más választásom.

– Brynn Carrington, 19 éves vagyok – tudom le ennyivel, és ezt Axel is pontosan sejti, ezért nem próbálkozik olyasmivel, hogy szóra bírjon.

– Nagyon szép neved van – az a perverz vigyor az arcán megint megjelenik, én pedig elfordulok, és elhúzom a számat. Fujj!

Most komolyan ennyi miatt kellett visszajönni ide? Hát ezek nem normálisak! Kezembe temetem arcomat, miközben megyek felfelé a szobámba, hogy végre nyugovóra térjek. Ma nincs semmi feladatunk, majd holnap kezdődik minden. Nem várom az ingyen-napot, sem a bált, én nem ilyenekhez vagyok szokva, senki sem tanított meg nekem olyan dolgokat, mint hogy nem illik visszaszájalni, vagy udvariasnak kell lenni. A kamaszkorban kell ezt irányítani.

Kitárom az ajtómat, de mielőtt belépnék, hangokat hallok a folyosó másik vége felől. Kikukucskálok, de a testem azért bent marad a helyiségben. A szőkét vélem felfedezni a gyanús alakok között, és még három fiút, akik bizonyára a barátai. Azonnal becsapom a faszerkezetet, mielőtt még ide találnak jönni. Hagyjanak békén! Mindenki!

Hátamat nekidöntöm a kemény tárgynak, s lecsúszok a földre. Megölelem térdeimet, arcomról folyik lefelé a festék, amit még reggel kentem magamra. Nem szabadna itt lennem! Nem szabadna ezt csinálnom, nem szabadna így gondolkodnom, nem szabadna hagynom, hogy kihasználjanak! De ezt mind megérdemlem, mert nem vagyok képes több önbizalommal rendelkezni. Sőt, egy cseppnyim sincs. Soha nem is lesz, az nem az effajta lányoknak való.

Miután kellőképpen kisírtam magam, és a lábam is megengedi, hogy ráálljak, elindulok a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. A mosdókagyló felé hajolok, kezeimet a csapnak támasztom, s farkasszemet nézek azzal a lánnyal, aki előttem van.

Minden porcikájában csak a hibát látom. Utálom őt! Utálom magamat, amiért nem vagyok elég magas, hogy nem elég hosszúak a lábaim, hogy nem elég nagyok a melleim, hogy nem elég jó a seggem, hogy nem elég hosszú a hajam, hogy nem elég vastag a szám, hogy túl kerek az arcom, hogy csúnya a bőröm, hogy vastag a combom, hogy nem vagyok elég vékony, hogy nem vagyok elég szexi, hogy nem vagyok elég szép, hogy csúnya a mosolyom, hogy mindig egyedül érzem magam, hogy kibeszélnek, hogy elítélnek, hogy nem lehetek elég jó soha senkinek, semmiben, semmikor! Gyűlölöm azt a lányt a tükörben...