Üvegmosoly [Luke Hemmings]

Kilencedik fejezet

Luke Hemmings

A srácokkal megérkezünk a bálteremhez, ahova mindannyian hivatalosak vagyunk. Álarc van rajtunk, már alig várom, hogy szem elől tévesszük egymást, és keresgéljük a másikat... Nem tudom, mennyire jó ötlet ez, de hát... Mindegy. Itt kell lennünk, ha már meghívattuk magunkat. A pár órával ezelőtti beszélgetésem a lánnyal nem sikerült túl jól, remélem, hogy nem gondolta meg magát miattam. Szeretnék vele táncolni, és megforgatni a kezeim között.

A helyiségben hatalmas csillárok vannak, a falak egyszínűek, leginkább a barackéhoz tudnám hasonlítani őket. Svédasztalok, kisebb kanapéfélék vannak mindenütt, hogy ha valaki elfáradt, letudjon ülni. Élőzene van, amit nagyon díjazok, bár ez a lassúság nem az én stílusom. Elvégre, se a Green Day, se a Nirvana, se aGood Charlotte nem ehhez hasonló. Mind pörgős volt, ahogy az összes kedvenc zenekarom.

Szerzek magamnak egy rózsaszín ruhás lányt, kiviszem a táncparkettre, felvesszük a tánctartást, ami azt jelenti, hogy egyik kezem a lapockáján van, a másikban pedig az övé.

– Kit tisztelhetek a személyedben? – kérdezem óvatosan, de sejtem, hogy nem Brynn az, szerintem nem venne fel pink ruhát, akárki kéri meg. Ő nem az a fajta.

– Kira –mosolyog rám, így hasonlóképpen cselekszek én is, és megpróbálom lepasszolni olyan hamar, ahogy csak tudom. Minden egyes forgásnál mást kapok magamhoz, hátha ő kerül hozzám, de csalódnom kell.

Ha eddig nem táncoltam már vagy tizenöt lánnyal, akkor eggyel se. Mind annyira különbözik tőle... Mintha ő lenne a ritka fehér holló, a többi pedig az egyszerű fekete. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval.

Mikor egy kicsit már unom a táncolást másfél-két óra után, odamegyek a svédasztalhoz, és töltök magamnak egy üvegpohárba a puncsból. Már régen ittam, és remélem, van olyan jó, mint amilyet otthon csináltunk annak idején. Egy kék ruhás lány áll meg mellettem, és ugyanúgy tesz, ahogy én. Végignézek rajta, és elmosolyodok. Nagyon szép, meg kell hagyni.

–Csak nem elfáradtál? – kérdezi tőlem, de nem néz rám. A puncsot figyeli, hogy melyikből válasszon. Egyszerre nyúlunk a jobb oldaliban lévő kanálért, mire udvariasan magam elé engedem. Megköszöni, és tölt. Figyel rá, hogy ne teljesen, csak félig. Talán ő többször megfordult már ilyen helyeken, mint én.

–Egy kicsit. Viszont ezután nincs kedved táncolni? – puhatolózok, mire szótlanul bólint egyet. Hamar megisszuk, így már vezetem is fel a parkettre.

Olyan ismerős, ahogy viselkedik. Még mindig nem néz rám, a lábát figyeli, nehogy rálépjen az enyémre. Nagyon aranyos. Szólok neki, hogy végig csak rám koncentráljon, és észreveszem, hogy az álarca alatt elpirosodott. Magabiztosan rakom lábam a helyére, s mikor fordulnunk kell, automatikusan tudja, hogy jobb lábával kell hátrébb lépnie. Az angol keringő sokkal jobb, mint a bécsi, az valami rohadt nehéz. Ilyenkor hálát adok az iskolában adott táncórákért, bár akkor gyűlöltem őket.

Minél többet csináljuk az alaplépéseket, annál jobban megy neki. Mire a szám végére érünk, sóhajt egyet, én pedig elnevetem magam. Annyira nem is nehéz! Kezemet kicsit lejjebb vezetem, hogy ne a lapockáján tartsam, hanem a derekán. Ha észreveszem, hogy zavarja, azonnal abbahagyom, de semmiféle ilyet nem tanúsít, így megnyugszok.

–Egyre jobb – mondom neki mosolyogva. Már a szemembe néz, és nem fordítja el a fejét. Sokáig fogva tartom tekintetét, nem néz félre, de mikor villantok egy kétezer wattos mosolyt, feladja. Kuncogok, s még közelebb húzom magamhoz. Most már próbálja megtartani azt a pár lépés távolságot, így az eredeti pozíciót veszem fel, hogy ne okozzak neki kellemetlenségeket.