Rápillantottam az órámra, aztán elhúztam a számat. Késésben voltam. Megint nem tudtam aludni és mily meglepő, megint Shawn miatt. Elvégre Shawn megkért, hogy ne hagyjam egyedül. Nem azért álltam meg, amit mondott. Jó, oké, azért is, de ahogy mondta, az volt a lényeg. Olyan szintű szomorúságot hallottam ki a hangjából, hogy muszáj volt reagálnom. De mielőtt bármit válaszolhattam volna apu berontott a házba és elrontotta a hangulatot. Közölte, hogy „Már nagyon késő van, holnap megyek csak be a konyhába" aztán elráncigálta Shawnt dolgozó szárny felé, én pedig tehetetlenül felmentem a szobámba és kivágtam a maradék sablont, de közben végig a fiún gondolkodtam és azon, hogy mi történt volna, ha apu nem csörtet be a házba. Nem voltam hülye, apu nyílván nem azért jött vissza, mert már késő volt, hanem mert azt hitte látott valamit a konyhában köztem és Shawn között és ez a dolog nem hagyta nyugodni. Ez amúgy abszolút hülyeség volt, de a szülői gyanakvást nem lehetett elaltatni. Van egy olyan érzésem, hogy apu gondolatain az se segített volna, ha tudta volna, hogy egész éjszaka a fiún járt az eszem. Így mondjuk nem volt meglepő hogy jó fél órás késében voltam a foglalkozásról.
Persze nem magáról az alkalomról késtem, mivel az mindig tízkor kezdődött, most pedig még csak fél tíz volt, hanem az előkészítésről, amit mindig a segítőknek kellett megcsinálni.
Mindig egy órával korábban kellett érkeznünk, hogy minden rendben működjön, de ezúttal jó alaposan elkéstem. Szinte felrohantam a művelődési ház lépcsőjén és most kivételesen még a klíma jótékony hatását sem élveztem ki, hanem rohantam tovább a terem felé, ahol az alkalmakat szoktuk tartani.
- Bocsánat a késésért! - rontottam be az ajtón.
- Tess! Végre! Azt hittük már sosem érsz ide! - fordult felém Julie.
- Tényleg sajnálom! - bizonygattam miközben levágtam a táskám az asztalra. - Valahogy elaludtam. - magyaráztam lihegve.
- Nem, baj megesik az ilyesmi. - nyugtatott meg Lauren. - Elhoztad a sablonokat?
- Igen, csak egy pillanat, egy kicsit kifújom magam. - tartottam fel a mutatóujjam amolyan "mindjárt adom" stílusban. Lauren bólintott és tovább hegyezte a színes ceruzákat.
- Na, ezt is megértük! A mindig precíz Tess végre hibázott! - toppant be Carla. - El se hiszem! Sajtó, ide! - kurjantotta.
- Fogd be! - szóltam rá mosolyogva, mire feltartotta mindkét kezét.
- Bocs, főnök. - vigyorodott el. - Mi történt veled? Csak nem valami szexis pasival hancúroztál? - vonogatta a szemöldökét.
- De! - bólogattam unottan. Vettem pár mély levegőt, azzal feltúrtam a táskám és előszedtem a mappát, amiben a sablonok lapultak. - Remélem jók lesznek. - nyújtottam Lauren felé, aki készségesen elvette.
Lauren volt az egész Foglalkozás vezetője. Ő nem csak a "rajznapokon" hanem az "éneknapokon" is itt volt, sőt péntekenként még a táncon is. Amióta az eszemet tudom minden nyáron volt ilyen Foglalkozás, de én csak azóta voltam segítő, mióta a művészeti gimibe jártam. Addig nem vette volna sok hasznomat.
- Igen, ezek tökéletesek. Köszönöm, Tess!
Biccentettem.
- Segítsek valamit? - érdeklődtem.
- Igen, kérlek raknál mindenhova a lapokból? - kérdezte. Biccentettem és a gyerekek érkezéséig a többiekkel csöndben dolgoztam.
A két óra szinte elröppent és a végére harminckét nagyon szép pillangó díszelgett a padokon. Körbejártunk és mindenkiéről mondtunk néhány kedves szót, amíg Lauren a szép kör technikájáról beszélt. A végére persze a gyerekek már unták és igazából kicsit én is, így kifejezetten örültem, amikor befejeztük. Na nem mintha nem élveztem volna ezeket az alkalmakat, szó sem volt róla, most pusztán csak fáradt voltam a kevés alvás miatt.
YOU ARE READING
Nemezis
Fanfiction- Mi...? Én nem is... - kezdtem, volna megint az ostoba védekezésbe, de leintett. - Nem baj, Cicám, a fél világ kíváncsi rám. Te sem vagy kivétel. - vont vállat. - Nem vagyok a cicád! - hördültem fel. - És szeretnél az lenni? - érdeklődött, mire led...